ÉS AZUTÁN?
Mi volt a reklámok előtt?
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 09:34 GMT +2, 2013. február 27.Rémes zöld és lila buborékok keringtek az asszonyok beleiben, az óramutató járásának irányába, és mire kijöttek volna onnan, fordultak vissza, ellenkező irányba. Mert akkor még nem volt elég az asszonyok beleiben a bifidusz.
Kész gyötrelem volt a főzés, kész kín volt a takarítás, és tiszta rémálom a mosogatás. A mosogatás – például – olyan volt, hogy meg kellett fogni a mosogatórongyot kézzel és rá kellett nyomni az edényre, ősi súrlómozgást kellett végezni, a klasszikus mechanika dzsungeltörvényei szerint.
Azelőtt mindig besárgult a fehér ing, és nem lehetett az inget megfogni két kézzel és jól rángatni, mert elszakadt. Ha nem sárgult be, átütött rajta a vér. A ruhák a mosástól szétmentek, elporladtak, vagy ha nem, megette őket a széphátú molylepke.
Mi is volt még a reklámok előtt?
Leesett kacagás közben a felső fogsorunk, az alsó pedig felcsapódott, mint a padlásablak Szent Iván éjjelén a Pillangó utcában. Nem volt térdünk, nem volt hátunk, nem volt hasnyálunk, ami emésszen, és a nők nem tudták visszatartani a vizeletüket, a férfiak pedig nem tudták elengedni. Nem tudtunk nyolcvanévesen focizni, sízni a tizenéves dédunokával. Megmerevedett a hátunk szeretkezés közben és megállt a levegőben, mint a szélvédőtörlő motorledögléskor. A nők rémülten várták azokat a napokat, és azokon a napokon nem mertek kimenni a házból.
Rémes zöld és lila buborékok keringtek az asszonyok beleiben, az óramutató járásának irányába, és mire kijöttek volna onnan, fordultak vissza, ellenkező irányba. Mert akkor még nem volt elég az asszonyok beleiben a bifidusz. Mondta nekem Gizi néni, hivatásos szomszédasszony:
- Istenem! Honnan is lett volna akkor, a háború alatt, bifidusz! Örvendtünk, kedves Kovács Szabó Tihamér úr, hogy élünk és lyuk van a seggünkön, nemhogy még bifidusz is!
Lila és vörös szúrós labdák kapaszkodtak be tüskéikkel a torkunkba és tüzet fogott az orr nyálkahártyája. Foltos ruhákban jártunk: csokifolt, vörösborfolt, kolbászfolt, fagyifolt.
És mi van most, hogy van reklám?
Most már van bifidusz. A mosogatószivacsot pedig beengeded az égett lábosba, és saját súlyától súrol. Most már van olyan edény, amibe nem kell olaj, nem kell semmi, és nem is kell mosni. És van olyan kolbászszeletelő kés, amivel ketté tudsz vágni egy vasfazakat, mielőtt nekifognál szépen felszeletelni a lókolbászt.
Most csak egy pillantás az egész. Csak egy könnyed mozdulat. Egy perc, és kész. Mintha ott sem lett volna, ami ott van. Mintha belőlem nőtt volna ki: a felső fogsor. Ki merek menni a házból. Fel merek állni és le tudok ülni. Két csepp, és elszálltam. Elment a koleszterin, megjött a bifidusz, kiment a folt. Azóta a gravitációra bízom gondjaim. Vége a feszülésnek. Búcsút intettem a szenvedésnek, újra tudok kacagni, én, aki azelőtt sírni se tudtam. Mint a pehely és mint a pinty. Fél perc se kell, és újra tudok teljes értékű életet élni teljes kiőrlésű zabon.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!