AKINEK HALÁLHÍRÉT KELTIK...
De akinek „élethírét”?
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 10:07 GMT +2, 2013. február 13.Képzeljétek, most hallom: Marton Lili haldoklik! Kész: gátá! Szegény. Én akkor most megyek s készítek vele valahogy egy életútinterjút, adjatok mellém egy fotóst.
A múlt hónapban pedig attól döbbentem meg, hogy a tavaly nyáron elhunyt közismert kolozsvári politikusnak, volt alpolgármesternek, Boros Jánosnak a Facebook-oldalára sokan születésnapi üdvözleteket írtak (pártjának székelyudvarhelyi szervezete részéről is), és a folyam akkor sem maradt abba, amikor páran figyelmeztették az arra az oldalra tévedőket, hogy ne írjanak ilyesmit, figyeljenek jobban oda: már meghalt. Volt, aki rátett egy lapáttal az egyszerű istenéltessenre, és verset komponált vagy másolt valahonnan, volt, aki virágos képeket küldött; volt bocsánatos román lámulcány is – mert a párhuzamos társadalmak a végtelenben sem találkoznak.
Ma ilyen – kivételesen igaz – történeteket írok: amikben valakinek halálhírét keltették, illetve valakit élőnek hittek, pedig már rég el volt temetve.
Van az egykori tanszékvezetőmről, a maga idejében viszonylag ismert egyetemi személyről, Ion Aluașról is egy történetem. 1994-ig, halála napjáig a kolozsvári tudományegyetem szociológusi munkacsoportjának vezetője volt. Kora reggeltől, napestig az irodájában ült a Farkas utcai központi épületben. Sokan keresték különböző ügyekben. Akkoriban nem volt annyi kommunikációs lehetőség mint ma, mobil, email, ezért nem jelentkeztek be előre nála, csak bekopogtak az ajtón, óvatosan benyitottak, és, ha nem látták éppen asztalánál, mert kilépett valahova, tőlünk kérdezték, tanársegédforma emberektől, akik a többi asztalnál ültünk, hogy itt van-e valahol, csak így:
- Aluaș professzor?
Mondtuk, hogy mindjárt jön.
Aztán meghalt, eltemette az egyetem, mondtak felette is szép beszédeket, híre volt a sajtóban. Teltek az évek, az iroda kissé átalakult, az ő régi asztalánál is már fiatalabb személy ült, sőt még egy szentségtörő számítógép is került oda, és egy nap, a halála után két-három évvel, amint ültem a magam asztalánál és éppen tanulmányoztam a hetero- és homoszkedaszticitást, kopogott valaki, benyitott, bedugta fejét egy középkorú férfi:
- Aluaș professzor?
Mondtam el neki, hogy kedves uram, honnan tetszett jönni, a professzor három éve halott. Kiderült, hogy vidéki régi jó barát, nem jutottak el hozzá a sajtóhírek a tanár haláláról, a nagy cifra temetésről.
*
Másik két történetem Marton Lili íróról szól. Többször keltették halálhírét, én magam két esetről tudok.
A kilencvenes évek első felében egy lapnál dolgoztam szerkesztőként, másodállásban, és az egyik állandó munkatárs berohant egy nap:
- Képzeljétek, most hallom: Marton Lili haldoklik! Kész: gátá! Szegény. Én akkor most megyek s készítek vele valahogy egy életútinterjút, adjatok mellém egy fotóst. Képzeljétek el: „Marton Lili utolsó interjúja, exkluzív”.
A főszerkesztőnek viszont az volt a véleménye, hogy mindenki csak szépen üljön le a seggére, egy beteget, főleg haldoklót nem fogunk zaklatni, és elkezdtünk emlékezni Lilike néni hosszú életpályájára, az idősebbeknek volt róla egy-egy kedves története, találgattuk, hogy vajon hány éves volt – vagyis, bocs: hány éves éppen most. A haldoklás híre lassan továbbszivárgott, eljutott Marton Lilihez is, és ezért Lilike néni szépen csipkés ruhát és csipkés kalapot vett, lejött a Brassó utcai (magyarul: Vörösmarty utcai) lakásából, és dobozból kivett kis baba megjelenésével, nyolcvanvalahány évesen bement a kolozsvári Szabadság szerkesztőségébe:
- Itt vagyok és élek. Jól vagytok?
Majdnem hét évet élt ezután, 2000-ben halt meg, de előtte még 1998-ban ismét találgatni kezdték valakik, hogy meghalt volna. Témarekedéses újságírók között ment a hír, hogy egy ideje nem lehet látni, nem nyit kaput. Lassan általánossá vált a vélekedés, hogy azok, akikkel egy házban lakik, talán albérlőként, nem szeretik, végét kívánják, nem engednek be hozzá senkit. Egyre gonoszabbak lettek ezek az ismeretlenek. Már-már románok kezdtek lenni, pedig magyarok voltak. A következő vélekedés már ez volt: biztos meghalt, azok meg gyorsan, ripsz-ropsz, eltemették, és nemtörődömül, érzéketlenül nem értesítettek senkit a közszeretett író temetéséről, pedig egy sor transzilván fontoskodó beszédet is szeretett volna mondani a temetésen: ötöt a kápolnában, további hatot a sírnál. Plusz a pap.
- Valamit tegyen az RMDSZ! Azért van kormányon! – mondta mindenki, és akkor magas rangú kormányi RMDSZ ember is kiszállt a Brassó utcai házhoz, erről a Szabadság 1998. december 30-i száma írt:
„... a 86 éves Marton Lili írónőt, a romániai magyar gyermekirodalom egyik legmarkánsabb egyéniségét már közel két hónapja nem látták barátai, ismerősei. A Vörösmarty út tetején lakó Lili néni kapuján az utóbbi időben sokan kopogtattak aggódva, rossz előérzetektől terhelten. Tegnap délben Buchwald Péter alprefektus személyesen szállt ki a helyszínre, s örömmel tapasztalta, hogy negyedórai csengetés után Lili néni megjelenik az ajtóban.”
Bizonyítékként Lili néni ismét lejött a Vörösmarty út tetejéről a Szabadság szerkesztőségébe, meglátogatta a rossz előérzetektől terhelteket:
- Itt vagyok és élek, gyerekek. Ti hogy vagytok?
*
Van egy történetem egy nyugdíjas középiskolai tanárnőről, akiről kegyelettel megemlékeztek a volt tanítványai a harmincadik vagy negyvenedik érettségi találkozón, úgy, hogy megjelentettek egy szép emlékező apróhirdetést a Szabadságban.
Másnap beballagott egy idős hölgy a Szabadság szerkesztőségébe, a főnököt kereste:
- Kérem szépen kijavítani az újságban, hogy én még élek.
*
És végül van egy saját történetem az egyik volt egyetemi oktatóm haláláról, aki most is él.
Pár évvel az egyetem elvégzése után bementem egy reggel a Farkas utcai épületbe, és a kapura ki volt éppen tűzve egy gyászjelentés, szokás szerint. Olvastam róla, hogy meghalt az egyik volt tanárom. Hát ezt meg mi lelte? – nem is volt nagyon öreg. Családnév, keresztnév talált. Szeretett apa, nagyapa, báty, após, szomszéd és barát, temetése itt és itt, a román ortodox egyház szertartása szerint. Tetszik, hogy mindig odaírják (ezért kétszer is el szoktam olvasni), hogy: „román ortodox”. Nehogy valaki azt higgye, hogy netán orosz ortodox, antiochiai ortodox vagy szerb ortodox.
Mondtam másnap az egyik volt évfolyamtársnak, hogy képzelje, meghalt A. M. professzor. Na, Isten nyugtassa. Menjünk vagy ne menjünk a temetésére? Végül nem mentünk: úgyis mindegy, melléktantárgy volt, lesznek ott elegen, román temetés, sokáig tart, ott óbégatnak a pópák egy csomót.
Pár hónap múlva megyünk a Jókai utcában éppen ezzel a volt évfolyamtárssal, és jön velünk szembe A. M. professzor, a halott, és fogadja a köszönésünket is.
- Te, bameg, bameg! Te láttad ezt? Hát ez él?
Kiderült később, hogy volt egy azonos nevű másik oktató, valami természettudós, és az halt meg.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!