Fele se elefánt
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 11:36 GMT +2, 2012. november 28.Pipacs Gyula bácsi pár négyzetméteres műhelynek való helyet bérelt a kolozsvári belvárosi udvar sarkában. Ritka mesterséget művelt: műsimító volt.
- Afrikában jártunk a focicsapattal, és láttunk igazi elefántot, agyarral. Amit ti a cirkuszban láttok, annak fele se elefánt. Ott vettem magamnak sakkfigurákat elefántcsontból. Tudjátok, hogy az eredeti sakkfigurákat elefántcsontból készítik? Azért, hogy a sakkozó ne tudja suttyomban a körmével megkarcolni, szóval, hogy így megjelölje és csaljon a játékban.
A gyerekek ámultak, csak másnap kezdtek rájönni, hogy ennek nincs értelme: a sakkfigurát miért kellene a sakkozónak megjelölni? Az nem kártya!
- Amikor tétje van, bizony titokban megjelölik. Láttam ilyen izgalmas partikat Oroszországban. Az egyikre a nagy Sztálin is eljött, maga szegezte fel a győztes mellére a vörös csillagot. A csalót meg ottan helyben tarkón lőtték. A szemtanukat elvitték Szibériába. Gyorsan egy hordóba bújtam, mert ez egy óriási kommunista kocsmában volt, és csak úgy álltak a hordók a fal mellett. Azért vagyok most itt.
Pipacs Gyula bácsi pár négyzetméteres műhelynek való helyet bérelt a kolozsvári belvárosi udvar sarkában. Ritka mesterséget művelt: műsimító volt. Vagy valami ilyesmi. Az udvarbeliek nem tudták pontosan, annyit tudtak, hogy bármit elsimított, akármit vittek hozzá: kis ékszereket, órákat, apró vagy nagyobb játékokat, evőeszközt, gyertyatartót. Az udvarbeli gyerekek szerették, Szigetiné pedig nem szerette. Idegesítette Szigetinét; este, amikor bezárta a műhelyt és hazaindult (valahova a Galamb utcába), elhaladt Szigetiné ablaka előtt, megállt, megrázott egy nagy köteg pénzt:
- Ez a mai keresetem, Szigetiné! A legnagyobb rendelésem máma tudja mi volt? Egy régi, avas diódaráló, aztat kellett elsimítsam.
A gyerekeknek mesélt, csak őket engedte be a műhelybe, csak ők láthatták és szagolhatták, ami ott volt: furcsa fekete vasgépek, mindenféle simító, lábakon álltak odacsavarozva nagyon régi munkapadokra, a munkapadok deszkája zsírosan fényesre volt kopva, barnulva. A sarokban rezsón rántás pirult, valami ebéd indult, mindig rántással kezdte a főzést.
Gyula bácsi labdarúgó volt fiatal korában, járta a világot, ezért tudott a gyerekeknek hosszú történeteket mesélni paradicsombeli tájakról és gyönyörű nőkről.
- Dehogy volt fodbalista – mondta Szigetiné –, csavargó volt. Itt, né, az országban, messzibb biztosan nem jutott, pénze, ha volt is, elhányta valamerre.
Gyula bácsi valami régi kolozsvári csapatot említett, abban kezdett játszani kölyök korában, onnan dobbantott tovább.
- Hazudik, mint a vízfolyás – mondta Szigetiné dühösen, mert Pipacs Gyula éppen azelőtt lobogtatta meg az aznapi nyereségét: egy egész biciklit simított el valakinek nem csekély fizetségért. Szigetiné szólt is a lakóknak, hogy azért el kellene gondolkodni valakinek végre azon, hogy ez az ember mit csinál abban a szobában, ahova senkit sem enged be, legfennebb a gyerekeket, ahova azt a sok kacatot hordják a kuncsaftok. Mert biztos, hogy feketén dolgozik.
- Ott voltam, amikor elsüllyedt a Titanic – mesélte Gyula bácsi a gyerekeknek, azok nyomban kiáltozni kezdtek:
- Nem lehet, Gyula bácsi, nem lehet, akkor még gyerek tetszett lenni, mert 1912 április 15-én, két óra tizenkilenc perckor süllyedt el, huszonhárom fokos szögben megdőlve.
- Na, elég az hozzá, hogy gyorsan süllyedtünk, a zenekar az utolsó pillanatig játszott, de a vége felé már csak a gazdag utasok nótáját vállalták elhúzni. Erre én mondom annak a szépségnek, akivel utaztam, meneküljünk, drágám. Egy gyönyörű hölgy volt az útitársam, egy álom. Egy bársony, egy barackvirág, egy bajadér, egy őzike. Megcsókoltam az arcát, a szemét és a finomka kezeit, aztán az ajkait, és leengedtem a mentőcsónakba, adtam egy elég nagy borravalót a csónakosnak. Utána nem sokat tökölődtem, gyorsan megfogtam én is egy úszógumit, valami színes kacsák voltak rárajzolva, most is előttem van, és beugrottam a vízbe. Másnap szedett ki bennünket egy japán tankhajó. Azért vagyok most itt.
A gyerekek legyintettek, kacagtak.
- Japán tankhajó, hogyne!
- Óriási hajó, tényleg tank volt: hernyótalpakon is tudott úszni ott, ahol egy kicsit zátonyosabb volt a víz. Egy nagy fedélzeti ágyúja volt középen, minden irányba tudták fordítani, és két hatalmas tankcsapda is volt rajta, ellenséges tankhajók ellen, egyik elől, másik hátul. Nem volt rajta mentőcsónak: ki látott tankon mentőcsónakot?
- Ilyen hülyeség nincs, hogy másnapig bírja valaki a sós vízben – mondta Szigetiné este, amikor megtudta, mit mesélt a műhelyben.
Gyula bácsi reggel jött ismét, megkeverte a rántást a rezsón, és kimondta az ítéletet:
- Szigetiné vén kommunista. Már akkor a szemébe mondtam, amikor visszajöttem Dél-Amerikából.
A gyerekek vitatkoztak:
- Dehogy kommunista. Hogy lenne az, hát nem is tud románul!
- Kommunista, tudjuk. Ott volt a vigyorgók között a vasút mellett, amikor elvitték a zsidókat a téglagyári gettóból a vonathoz, a Dermata gyár melletti vágányra. Ott bámészkodtak, vigyorogtak, várták, hogy lepottyan valami cókmók.
- Ennek sincs értelme, na, Gyula bácsi. Aki kommunista volt, az éppen a másik oldalon állt, nem lehetett ott a vigyorgók között.
- Akkor ott állt a vigyorgók között mindenki. Később Szigetinének szerencséje volt: a háború után beállt kommunistának, elvegyült, helyezkedett, miegymás. Elfelejtették, ugye zűrzavar volt, nem foglalkoztak vele.
Délután, amikor ezt Szigetiné visszahallotta a gyerekektől, halk hangon mesélt a szomszédoknak:
- Mondom: Gyula ezzel a névvel csak zsidó lehet. Amikor annak idején itt megjelent és bemutatkozott nekem, hogy „Pipacs Gyula”, akkor mondtam már magamba neki, hogy „ajaj, te ezzel a névvel zsidó vagy!” Persze hangosan nem mondtam. Mert aztat csinálták: amikor kitértek a zsidóságból és megkeresztelték magukat, választottak valami virágnevet a régi zsidó nevük helyett. Vagy valami más nevet, ami egy magyar szóból állt. Ti is zsidók voltatok valamikor – fordult Szigetiné Üzbégi Lacikához. – Mert ilyen magyar családnév nincsen. Az üzbégek valami vademberek a szovjet pusztában. Igen, ottan!
A gyerekek azonnal lecsaptak rá, egymás szavába vágva mondták:
- Nem igaz, Szigeti néni! Üzbég nevű falu van a Nyitra folyó mentén! – szólt egy kisfiú.
Egy kislány:
- Ma már Csehszlovákiában van és valamikor az esztergomi érsek faluja volt. És a régi neve Izbég, és 1269-ben említik először ezen a néven. Akik onnan származnak, azokat hívhatják Üzbéginek.
Másnap ezt a zsidós ügyet, a Pipacs névvel, a gyerekek elmondták Gyula bácsinak, amikor reggel nyitotta a műhelyt, beengedte őket és odatette a rántást. Pipacs Gyula bólintott és mondta:
- Három évet töltöttem Dél-Amerikában. Hordár voltam, kötélhúzó, denevérszárny-gyűjtő. Minden alja munkát elvállaltam egy ottani tüneményért. Az tudott szeretni, istenem! Úgy hívták: Tangolita. Ám egy szép napon levelet kaptam Heiditől, Németországból. Heidit régebben ismertem. Öleltem volt elégszer. Ennyit írt akkor nekem Heidi: „Gyere haza, Gyulám, vissza, hozzám, Európába. Tudok szeretni úgy, mint Tangolita.” Németül: „Hönünglich zieben über Tángolitá”
A gyerekek üvöltöttek a kacagástól:
- Gyula bácsi, ez nincs németül, nem jelent semmit! És különben is ez egy idézet akar lenni egy operettből.
- Elég az hozzá, hogy egy hét múlva már a Bayern Münchenben játszottam. Maga Goebbels írta alá leigazolásomat.
- Ne tessék haragudni – kacagott egy kislány –, de a nácik alatt a Bayern München megbélyegzett, mellőzött csapat volt.
A többi gyerek helyeselt, nevettek, valamelyikük hozzátette:
- Persze! Egyes focistákat üldöztek is.
Másik kislány:
- Kurt Landauert, a klub elnökét egy időre koncentrációs táborba zárták, aztán, mivel első világháborús érdemei voltak, engedték Svájcba emigrálni, 1939 március 15-én reggel kevéssel nyolc előtt lépte át a határt.
Gyula bácsi:
- Szívta is a fogát Goebbels, rondán, mint egy víziló, de nem volt mit tenni: akkoriban fantasztikusan bántam a labdával… Első este a Duna parton, egy narancsligetben rántott dunai rákot ettünk Heidivel. Az érett narancsok a földig húzták az ágakat, a parton a narancsok mind belógtak a Dunába. Piros lampionok úsztak a folyó sima tükrén, ezer, százezer. Ez a Heidi mentett meg engem az életnek. Azért vagyok most itt.
Szigetiné szólt a szomszédoknak:
- Nem kéne odaengedni a gyerekeket, főleg a fiúkat, Pipacs Gyulához. Ferde hajlamú lehet, soha senki nem látta asszonnyal ebbe a büdös életbe. Figyeljétek meg, nem elég, hogy ő mossa az ingeit, hanem még keményíti is a gallérját a vén buzi!
Gyula bácsi másnap, amikor ezt a gyerekektől visszahallotta, mondta, hogy figyeljék meg, ez a Szigetiné őt túl fogja élni, mindenkit túl fog élni, itt fog állni hosszú évtizedekig a vén kommunistáné.
A gyerekek nőttek, Pipacs Gyula bácsi napról napra simította a kuncsaftok dolgait, aztán ki-kimaradozott, pár év múlva végül abbahagyta a műhelymunkát. Később hallották a lakók a postástól, hogy meghalt.
- Rövid távon az öregség, hosszú távon a rántás végzett vele – mondta a szolgálatos boncolóorvos a postásnak.
Sok idő múlva, 2012-ben egy idős szemüveges úr járkált az udvaron, nézegetett egy papírlapot a kezében, egy fényképet is elővett, keresett valakit. Szemüvegéről, homlokáról, elegáns ruhájáról s főleg konszolidált öregségéről is látszott hogy külföldi, nyugati.
A százhuszonnégy éves Szigetiné átszólt nekem:
- Tihamér, maga tanult ember: nézze meg, mit akar ez az idegen!
És utána odasúgta:
- Látja a szemüvegét ennek az embernek, Tihamér? Tiszta pedofil ez! Mutattak a tévében egy ilyent a tegnap, annak is pont ilyen kerete volt a szemüvegének, külföldi és itteni gyerekeket rontott meg. Én, amikor ez bejött a kapun, már a szemüvegéről láttam, hogy tisztára pedofil.
A látogató németül kezdte, de aztán csak rossz angolsággal tudtunk beszélni. Pipacs Gyulát kereste, és mutatott egy képet a fiatal Gyula bácsiról.
- Együtt fociztunk Németországban, Lengyelországban, Argentínában, és bejártuk a világot. Gyúszi… Mindenhol volt egy törvénytelen felesége. Még a Szovjetunióban is, ahol ki is tüntették. Persze nem ezért. Minden nőt elhódított előlünk. Egyszer egy hölgy miatt meg akartam ölni, nem sikerült, és azóta jó barátok lettünk. Pénzbe sakkozott a kikötőkben hétvégén. Mert hétköznap kemény edzések voltak. Fantasztikusan terelte a labdát, középen játszott. Sose ivott. Az összes nőjét így becézte: „Pinó”. Azt mondta, hogy ez valami nagyon szépet, gyönyörűt jelent az ő magyar nyelvén: egyszerre kicsattanó virág és túlérett hasadt gyümölcs – és, hogy nem lehet lefordítani.
Az idegen elindult útmutatás szerint a Házsongárdba, Gyula bácsi sírjához.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!