2017. május 23. keddDezső
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

NYOLCVANAS ÉVEKBELI TÖRTÉNET

Magyar oroszlán a román színházon

utolsó frissítés: 12:09 GMT +2, 2012. október 10.

"Most mondta az apatársam, hallotta ő is, hogy elvitték az oroszlánokat Bukarestbe!" Aznap már mindenfelé beszélték, hogy Ceaușescunak kellett a hat oroszlán, szekerestől, utastól.

Kolozsváron a mai román (eredetileg magyar) színház épületén van két torony, tetején egy-egy szoborkompozíció. Egyik Apollónt ábrázolja, a másik Tháliát, szekéren állnak, fáj a lábuk, és a fogatokat három-három oroszlán húzza. A nyolcvanas években egy nap berohant hozzánk a Pata utcai Erzsike néni, magán időjárás jelentő:

- Most mondta az apatársam, hallotta ő is, hogy elvitték az oroszlánokat Bukarestbe! Lementem a városba, megnéztem, nincsenek ott. Képzeljétek!

Aznap már mindenfelé beszélték, hogy Ceaușescunak kellett a hat oroszlán, szekerestől, utastól. Amikor Kolozsváron járt, arra vitték a nyitott kocsival. Aki ott volt, látta, hogy Ceaușescu tekergeti a nyakát és nézi a román színház épületét: megtetszett neki a hat oroszlán. Másnap már nem volt sehol a két szobor, ott álltak a tornyok csonkán.

Megbeszélték az emberek:

- Már amikor láttam, hogy tekergeti a nyakát és nézi a román színház tetejét, mondtam magamban: hoppá, itt ennek nem lesz jó vége!

- Hajaj, azótától már rég be vannak olvasztva, mert színaranyból voltak, csak nem látszott, mert le voltak már nagyon szarva a galamboktól. De ezek tudták, hogy aranyból van, na ne félj!

- Ezek is könnyen keresik a kenyerüket: egy kicsi megkaparják a galambszart és alatta ott a magyar arany.

- Érdekes – mondta Rózsa Böske néni –, hogy az itteni románok erről semmit sem beszélnek.

- Böske, ne kiabálj, és ne mondd azt, hogy „románok”, mert meghallják, és baj lesz, na! Mondd helyette így: „ezek”.

A románokat próbálta Szekeres Mari kivallatni, de a vállukat vonogatták. Szekeres Mari veje román volt, kérdezgette, hogy, Dorúka, drága, te mit tudsz, hova lett a magyar oroszlán a román színházról, de a Dorúka vállat vont és ő meg azt kérdezte:

- Mama, melyik az a román színház?

Lakatos Árpi, aki titkos magyar idegenvezető volt a városban, elmagyarázta az egyik kapu alatt a többieknek:

- Igen, érdekes probléma az is – suttogta –, hogy pont a románok nem nevezik „román színháznak” a mostani saját színházukat, hanem „nemzeti színháznak” hívják. A románok a magyar színházat sem nevezik „magyar színháznak”, hanem „magyar operának”. Persze opera is van benne, de rejtély az, hogy miért nevezik a románok mégis következetesen „magyar operának”, amikor a magyarok, még akkor is, ha éppen operaelőadásra mennek oda, „magyar színháznak” mondják. Értik ezt maguk?

Nem értették, és Pap István el is kezdett másról beszélni, fátyolozott hangon javasolta:

- Szóljunk cédulás Sándornak, hogy terjessze a hírt, mert ez felháborító. Ezek azt hiszik, hogy az övék az egész világ! Sándor mehet és nyugodtan ordibálhat, mert neki van cédulája, felmutatja, ha kell, de mi nem pofázhatunk, mert megütjük a bokánkat.

Sándor bármikor hangosan szidhatta a politikai rendszert, mert volt papírja az elmegyógyintézettől, azt fel tudta mutatni, akkor nem bántotta senki. Elmagyarázták neki, hogy mi történt a színarany oroszlánokkal, hogyan vetett rá szemet az a gazember – „tudod te ki, ne mondjam hangosan!” -, hogyan vitték Bukarestbe, zúzták be, vagyis, bocsánat, nem zúzták, hanem olvasztották be.

Sándor körbehordozta a hírt és épen, egészségesen hazatért szerettei körébe. Pedig ilyeneket is kiáltott hangosan végig a Pata utcán, át a Kispiacon, a Petru Grozán, a Főtéren és tovább le a Dózsa Györgyön:

- A jó bocskoros édesanyátok! Meg a jó regáti cáca nagyanyátok! Meg az a jó és szépséges dákorómai dédnyanyátok: azonnal tegyétek vissza a helyére az oroszlányt!

A Malom utca sarkán a rendőr rárivallt, hogy csendesebben, mert háromtól hatig csendszünet van, utána lehet csak ordibálni vagy szőnyeget porolni. Sándor azonnal felmutatta a céduláját, a rendőr legyintett rá.

Egy már rég indexre tett, lehallgatott, de még jó kondícióban és vezető beosztásban levő magyar író megígérte az embereknek, hogy megpróbál tenni valamit:

– Ellen kell állnunk, de csak óvatosan – mondta Pap Istvánnak, Rózsa Böskének és Szekeres Marinak. – Emberek! A kisebbségi harcot nagyon körültekintően kell vívni, úgy, hogy az ellenfél semmit se vegyen észre belőle!

Ez az író bement a helyi magyar lap, az Igazság szerkesztőségébe, de ott már tudtak az esetről, éppen gyűltek össze a helyi magyar elvtársak és tanakodtak, hogy mit lehetne tenni, az emberek izgulni kezdtek, beszélnek mindenfélét össze-vissza, a cédulás bolond Sándor is megint ordibál, feleslegesen provokálják a soviniszta román elvtársakat, ez nem hiányzik nekünk, pont most, a májusi tézisek után és az októberi kongresszus előtt.

Egy riportert kiküldtek, egy óra alatt kiderítette, a másnapi lapba meg is írta, hogy a szobrokat nemrég vették le a színházról, restauráló műhelybe vitték, mert a majdnem nyolc évtized alatt megviselte őket az időjárás, elég vékony bronzból vannak, az egyik oroszlán hasa kilyukadt, fészket rakott benne a szarka. Volt a restaurátorok között egy magyar szakértő is, ő meg is szólalt a riportban, sajtófotó készült a megviselt oroszlánról.

Lakatos Árpi mosolygott:

- Szép mese, mi? Méghogy fészket rakott benne a madár!

- Te Árpi – mondta Barabás Jocó –, szerintem valamit akart üzenni nekünk az a magyar újságíró a sorok között, amikor aztat írta, hogy a szarka fészket rakott beléje. Bátor ember! Miért éppen szarka? Gondolkozz, Árpi!

Aztán lankadt a figyelem, az oroszlánok még sokáig hiányoztak a színházról, mert lassan haladt a restaurálás, de talán a helyi újság riportjának is köszönhetően egyre kevesebbet szóltak róla. A magyar elvtársak is fellélegeztek, hogy az emberek nem beszélnek össze-vissza mindent, nem hergelik feleslegesen a román soviniszta elvtársakat pont most, a májusi tézisek és az októberi kongresszus között. És akkor egy délután Rózsa Böske néni feldúltan szólt be Barabás Jocó ablakán:

- Jocó, gyere egy kicsit közelebb, hogy ne kelljen kiáltsak: az éjjel lecserélték főtéri templom keresztjét román keresztre. A régi persze színarany volt, ez meg pléh.

- Menj az Istenért, Böske! Kik?

- Ezek!

Azonnal szóltak Sándornak, hogy vegye a céduláját és vigye a hírt.

Szappanos Pista vasárnap volt a templomban, de onnan nem sok újat hozott:

- A papok sem merik mondani, csak hallgatnak ők is, na, csak pislogással üzennek talán valamit. De én eztet a pislogást sosem értettem. Mindenesetre tiszta arany volt, ezek persze szemet vetettek rá, és ott van azóta Bukarestben, ejsze rudakba öntve.

A helyi magyar újság szerkesztőségében nagy kínban voltak ismét a magyar elvtársak. Mert azt meg lehetett írni, hogy a színházi oroszlánt kibelezte a szarka, de a templom és a kereszt tabu volt a kommunista sajtóban. Különben is ott csillogott egy kereszt a nyolcvanméteres tornyon, azt sem írhatták volna, hogy elvitték restaurálni.

Lakatos Árpi, a titkos magyar idegenvezető ismerte az épületek méreteit:

- Emberek! Hogy tudták levenni?! Négy méteres tömör fém, hetvenhat méter magasságban!

Aznap estig kiderült ez is, végigment a suttogás a városon a Mező utcától a Cukorgyár gyár utcáig:

- Éjjel helikopter ereszkedett alá, ott lebegett a torony felett, azzal emelték le a katolikus színarany keresztet, pedig az, írd és mondd, hét méter hosszú volt, tömör arany, és feltették helyére a cifra román sárgaréz keresztet. Volt, aki látta.

- Menj az Istenért, Böske! De hogy nem hallotta senki? Egy helikopternek hangja van! Cédulás Sándor nem tud aludni, éjjel regényt ír, képeket fest vagy trombitál: ő hallotta volna.

- Állítólag van nekijük olyan helikopterük, ami nem kurrog.

Sorra mentek ki az emberek az Unió utca és a Barta Miklós utca sarkáig, vagy a Monostori útig, mert abból a távolságból jól lehetett látni a torony tetejét. Nézték a napsütésben, a nap átsütött a Gyalui-havasokon, és át a fejük felett, ebben a nyugati fényben nézték, de senki sem emlékezett pontosan, hogy milyen volt az az eredeti kereszt, amit elvittek, hogy megállapíthassák, hogy ez különbözik a régitől.

- Tihamér, maga a tanult ember, mondja meg, mit látott!

- Igen: a másik egy sima kereszt volt. Mint két keresztbe tett deszka. Ez a mostani pedig egy cirkalmas ortodox kereszt. Tessék csak megnézni a végeit!

Cédulás Sándor az égnek emelte a szemét és az öklét, átkokat kiáltott az „édes jó és szépséges katrincás nyanyájukra” – az Igazság szerkesztőségében pedig rémülten néztek össze a magyar elvtársak.