ERZSIBIRITŐL JUCIKAROLINÁIG
Egy népbetegség nevének története
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 12:57 GMT +2, 2012. október 3.A forradalom és szabadságharc idején még úgy nevezték: „lustaság”. A lakosság többsége elkapja, ugyanúgy, mint a vadherpeszt vagy a zöldkanyarót. Igaz, akkor még ezt nem tartották betegségnek.
Ugorjunk... Jöttek a hatvanas évek. Feltalálták a halogén lámpát, a számítógépegeret, akkor szálltak fel a Holdra és felfedezték a csiklót. Nos, ebben a boldog korban, a hatvanas években ismét új nevet kapott az, amit addig már elég rég neuraszténiának hívtak, és így kezdték emlegetni: „stressz”.
Akkoriban születtem, de nem ez a fontos, ugorjunk.
A nyolcvanas években szóltak nekünk a tanárok, hogy vigyázzunk, mert mától kezdve nekünk kamaszkor, és engem még aznap elkezdett érdekelni Erzsibiri, vele párhuzamosan Sári.
Erzsibiri eljött a találkára. Beszélgettünk a pszichológiáról is. Amikor a lányok akarták egy kicsit húzni az időt, mindig a pszichológiáról esett szó, úgyhogy ebből külön felkészültem, hogy gördülékenyebb legyen a beszélgetés. Így Erzsibiritől tudtam meg, hogy azt a bizonyos „stresszt”, neki is olyasmi volt, az iszákos apukájától örökölte, már rég így nevezik: „tavaszi fáradtság”. Legjobb ilyenkor tiszta, szűretlen C-vitamint enni.
Később sorra került Sári is nálam, én meg nála – talán már egyetemre készültünk akkor, az egész osztály a pszichológia szakra –, s ő úgy tudta, hogy az, ami neki van, annak nincs köze se Freudhoz, se a stresszhez, se a tavaszhoz:
- Csak annyiról van szó, Tihamér – mondta –, hogy olykor elsavasodik az emberi szervezet. Túl sok C-vitamint fogyasztunk, rengeteg a hangyatej a vérplazmában, ráadásul ott az a sok aszpirin, amit a kútvízzel iszunk meg.
- És egy picit több réz szívódik fel a kelletnél az agyban – gondoltam, de egyelőre nem mondtam semmit, mert még hátra volt az, hogy elháljuk a kapcsolatot.
Aztán jött Mariska-Rozáli, és ő biztos volt benne, hogy nem tavaszi fáradtságunk van nekünk, hanem: „folsav-hiány”. Azt mondta, hogy a folsav a lila padlizsánnal kerül be a szervezetbe, a szeretkezéssel aktiválódik, a menstruációval ürül. Rengeteg lila padlizsánt sütöttünk és kopasztottunk meg azon a nyáron.
Jöttek a kilencvenes évek, és jött Ella, aztán utána Bella.
Ella úgy tudta, hogy ez magyarul mégis csak lustaság, nem aszténia, nem folsav, ezek mind hülyeségek – neki ne mondja senki! Ellának persze nem volt ilyen baja, két kezében tartotta az életét, két határozott – és emlékezetes – combbal állt a földön.
- Végre egy normális nő a maga életében, vigyázzon rá, Tihamér! – dicsért meg akkor Teri néni, hivatásos szomszédasszony.
Ellát elmartam magam mellől, mert határozottan kritizálta Petőfi Sándort és a Pata utcai Erzsike nénit, a magán időjárás jelentőt, akiket akkoriban egyaránt nagyon kedveltem.
- Látja? Elmarta maga mellől! – mondta Teri néni.
Következett Bella, vegetáriánus volt, hitt a reinkarnációban, az ufókban és bennem, és úgy tudta, hogy akár lustaság a neve, akár neuraszténia a neve: a bedugult csakrákra vezethető vissza az egész. A szeretkezések fele a csakrák kidugaszolásáról szólt. Titokban nem hittem benne, de nem akartam megbántani Bellát, csak követtem a szavait szerelmes alázatos kiskutya módjára.
Az új évezred elhozta az életembe Jucikarolinát, aki biztos volt benne, hogy eddig hülye nőim voltak, főleg az, amelyik az ufókban hitt és bennem; és ennek a szóban forgó bajnak ez a neve: „ felszívódási zavar”. Kinek a tej, kinek a liszt – nekem például a mákoslaska – nem szívódik fel rendesen. És így az agyba, persze, nem jut elég sárgaréz.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!