GÖNDÖR SZŐRŰ KECELUS
Ha megnövök, román leszek
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 21:50 GMT +2, 2012. augusztus 1.Román óvodába írattak, mert a magyar csoportban nem volt elég hely. A hetvenes évek első felében volt.
A román óvónéni kedves volt, jól éreztük magunkat. Tanév végére meg kellett mutatni a szülőknek, hogy nem jártunk hiába óvodába. Román népi táncot kellett volna betanulni. A tánc nehéz volt, szaporán kellett kapkodni a lábat, mintha parázson táncolnánk, és közben mosolyogva, derekánál fogva kellett ráncigálni egy ijedt román leánykát, szépen a fülébe kurjongatva, hogy „je-je-je!”
A tánc nem nagyon ment senkinek: szerintem nem voltunk hozzá elég ivarérettek. Az óvónéni megriadt, hogy a nagy népi és nemzeti bemutató nem sikerül, és a szülők azt fogják gondolni, hogy hiába jártunk óvodába. Az óvoda vezetősége gyűlést tartott és kitalálta, hogy a tánc helyett legyen egy óvodás szavalóest.
Román gyermekverseket kellett betanulni. Olyant, mint például az, amelyik így kezdődik, hogy „Göndör hajú kecelus” – vagyis kiskutya, aki ellopja a kacsát a ketrecből, de esküszik, hogy nem ő lopta, de én látom, mert ott van a kacsa a kecelus szájában:
„Căţeluş cu părul creţ
Fură raţa din coteţ.
Şi se jură că nu fură
Dar l-am prins cu raţa-n gură.”
Úgy döntöttek, hogy ha nem is táncolunk, de a verset mindenképpen román népviseletben adjuk elő. Kiosztották a költeményeket, én megkaptam, amit szerettem volna – fájdalomdíjként, hogy nem foghatom meg többé az ijedt szemű román leánykát – a kecelusról, a göndör hajú kutyusról, szóló verset, aki ellopja a kacsát a ketrecből.
Mi, magyarok a versekből semmit sem értettünk. Az óvónéni külön foglalkozott a magyar gyermekekkel, hogy felzárkóztassa őket nyelvileg. Taktikusan arra kért, hogy a kecelus-vers minden sorának csak az utolsó szavát tanuljam meg a rím miatt, a többit tegyem hozzá én, amilyen nyelven akarom. Taktikusan egy holt nyelvet választottam. Kecelus nyenyenye – kréc! Jeje, beje, nye – kotyéc!
A román gyerekek jó részének falusi nagyszülője volt, így mindenkinek került szép, hagyományos kis népi öltözék, kinek a maga vidéke szerint: mezőségi, máramarosi, szilágysági, móc. A nagyszülői faluból. (Amúgy románok akkor már kereken 2049 éve laktak Kolozsváron.)
Velem mi legyen, honnan lesz nekem ősi román népi viseletem? A nagyszülők székely őshazája messze volt, hóstáti ismerősök körében nem volt éppen ekkora méretű legény, hogy kölcsönözni lehessen az övéket, kalotaszegi sem volt kéznél. Különben is a kecelust igazán román öltözetben lehet jól előadni.
Nagyanyám varrni tudott, és azt mondta: na, ő ezt elintézi. Adott rám egy fehér nadrágot, aminek az alapja egy téli hosszú szárú alsógatya volt. Bevarrta rajta a sliccet. Adott rám egy fehér buggyos inget. Utána bekapcsolta a tévét, ahol sűrűn volt népzenei műsor.
- Kapcsoljátok ki, mer’ curáj zene van! – figyelmeztetett azonnal a konyhából nagyapám, és ez nem lepett meg, mert ilyenkor előbb-utóbb ezt szokta kiáltani valaki.
De nagyanyám a tévében akarta megfigyelni, hogy miképpen vannak feldíszítve - fehér gatya és fehér ing alapon - a román legények. Szerzett valahonnan egy barna színű széles pántot és azt a derekam köré kötötte, a fehér inget összefogva a fehér gatya felett, mintha szép széles bőrövem lenne. De még mindig nem néztem ki eléggé románnak, főleg tejfehér bőrrel és sárga hajjal, hanem inkább kis bakszásznak. Na, le van szarva – mondta nagyapám, nagyanyám pedig kiugrott a szomszédos cérnaboltba, és vett egy jó széles román trikolórt. Ezt a szalagot mellemre igazította átlósan, mint a mai polgármestereknek.
A lábbelivel voltak még gondok, mert nagyanyám bocskort akart keresni valahonnan, nagyapám azt mondta, hogy mezítláb lesz az igazi. Megint bekapcsolták a tévét, ahol éppen nagy legények kapkodták a lábukat és ügyesen forgattak szikrázó szemű román leánykákat.
A tévé alapján a nagyszülők eldöntötték: lakkcipőt kell venni.
Az ünnepségen sorra szólították a kulisszák mögül a feldíszített gyermekeket. A szülők meghatódva tapsikoltak a sok szép hagyományőrző román ruhának, de hát már láttak volt olyant eleget az elmúlt kerek 2049 esztendőben. És akkor jöttem én. Alsógatyában, lakkcipőben, széles trikolórban. A kecelust több nyelven is elmondtam ugyan, de úgysem hallotta senki, mert felállva, hosszas vastapssal ünnepelték a trikolóros ruhámat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!