ISKOLAI TÖRTÉNELEM
Egyik kezében toll, másikban kard
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 09:52 GMT +2, 2012. június 6.Az 1848-as forradalomban a harcokat a románoknál nagyon sokan, a magyaroknál pedig ketten vezették: Petőfi Sándor és Gábor Áron. Petőfinek egyik kezében toll volt, a másikban kard. Gábor Áronnak pedig mindkét kezében, gondolom, rézágyú.
A történelmi évfordulók iskolai ünnepei is tele vannak jópofa történelemszemlélettel. Az egyik kolozsvári magyar középiskolában, ahol tanítást gyakoroltam leendő tanárként, Március 15 alkalmából a folyosón, fő helyen alkalomhoz illő rajzokból és egyéb alkotásokból szerkesztett kiállítás volt.
Kokárdák a kézimunka óráról, rajzok, kerámia, nemez. Kancsinak rajzolt, de kancsalon is lángoló tekintetű, ezért felismerhető Petőfi. Kissé stilizált, de a szakáll és főleg a kalap alapján azonosítható Kossuth, oldalán óriási konyhakés (vagyis kard). Vízfestékkel pingált huszárok és lovak, az ismert, kedves, jellegzetes gyerekrajz stílusban. A huszárok fején hatalmas piros fazekak. Néhány óriási rézágyú, aminek a csövéből előbukkan egy-egy nagy golyóbis, olyan fajta, amilyent Nádorfehérvárnál használt Hunyadi négyszáz évvel korábban.
Egy kisfiú sorozatvető változatban is lerajzolta ezt a rézágyút, amit természetesen a huszárok kezeltek. Az ágyú sorozatban lövellte a kosárlabdányi golyókat, és a szerző szaggatott vonallal a golyók pályáját is megrajzolta. A pálya szép ívben az osztrákok soraiba vezetett: az osztrák katonákat egytől-egyik citromsárga vízfestékkel szőkének rajzolta. A magyar huszárok kezében óriási pallósok, tiszti kard gyanánt. Ezek a képek voltak kiállítva húsvétig, amikor gyerekrajz stílusban már nyulat, tojást, kancsi báránykát tettek ki – vagy valami ijesztő, vérző Jézust, tanítványokkal; Júdásnak szarva és ördögfarka volt, cigánybarnára rajzolták.
*
Amikor én jártam iskolába, 1974 és 1986 között, tanítóink a nekik is feladott történelem leckét mondták el, nekünk is, a magyar „szekción”. Egyikük például elmondta, hogy van egy nagy könyv. Ebbe a román nép hányatott és keserves történelme van beírva, arany betűkkel. Más verzió szerint pirosakkal, mert vérrel írták. „A mi őseink a dákok és a rómaiak” – olvasta a tanító bácsi. Itt észbe kapott, arra gondolt, hogy mit szólnak majd a szüleink, ha hazamenve elkezdünk nekik ezekkel az ősökkel dicsekedni. És így igazította ki, hogy „a román nép ősei: a dákok és a rómaiak.” Viszont hozzátette, hogy a mi őseink a hunok voltak.
Később ennek a tudománynak a jegyében azt is elmondták nekünk, hogy az 1848-as forradalomban a harcokat a románoknál nagyon sokan, a magyaroknál pedig ketten vezették: Petőfi Sándor és Gábor Áron. Valószínű ez volt a két engedélyezett magyar negyvennyolcas. Petőfinek egyik kezében toll volt, a másikban kard. Gábor Áronnak pedig mindkét kezében, gondolom, rézágyú.
Elemista koromban fiúgyermekként szerettem a történelmet, mert volt benne piff-puff. Ezért lelkesen olvastam a kezünkbe nyomott, klisékkel teli tankönyveket, brosúrákat az őseim, a vajdáim, a dorobáncaim, sunyi bojárjaim, 1907-es parasztjaim hányatott, de aranybetűs történelméről. Dózsa Györgyről és Grigore nevű öccséről. Majdnem minden évben volt egy centenárium, de legalább egy 125. év, 111. év, 222. év, 456. év vagy egyéb kerek évfordulója valamely aranybetűs román cselekedetnek, és az erre épülő tevékenységek tartalmassá tették az osztálykirándulást, a rajzórát, az énekórát, a történelemórát, a műhelyórát, a tornaórát. Megnéztük az 1907-es parasztokat a képtárban, a múzeumban, a moziban, a színházban, a bábszínházban.
Fiúgyerekként érdekeltek a technikai részletek, és fennakadtam azon, hogy hogyan történik a kerékbetörés, mi az, hogy „kardjába dől” valaki és milyen az a gyári sziréna, amit meg kellett húzni az 1933-as sztrájk során.
A sztrájkoló munkások 1933-ban meghúzták a szirénát, és az jelet adott, hogy kezdődik a sztrájk. Munkás apáink otthon erre azt mondták, hogy a gyári szirénának gombja van, amit meg kell nyomni, nem pedig húzni. És akkor a sziréna jelt ad, hogy vége a munkának, lehet hazamenni, a kocsma érintésével. De talán a harmincas években más volt a sziréna... Ám valamelyikünk apja azt is tudta, hogy akkoriban a szirénának még kurblija volt, amit viszont tekerni kellett, azt sem húzták. Úgyhogy, mondták apáink, a munkások a talán inkább a pálinkát húzhatták meg.
Soha nem értettem, hogy hogyan lett öngyilkos „Decebal” dák király, mert a magyar szövegek változatlanul azt közölték, hogy amikor a király látta, hogy a rómaiak már-már utolérik és elfogják, a „kardjába dőlt”. Ezen a halálnemen fennakadtam. Mi lehet ez? Hogy kell csinálni? A tankönyv román nyelvű változata sem adott árnyalt eligazítást, mert oda arany betűkkel viszont csak azt jegyezték fel, hogy a király „şi-a curmat viaţa”. Akkor ezt a román szót nem értettem, de egyszerűen ennyit jelent, kissé fennkölten – ahogy a román nyelvet tanítják a székelyeknek ma is –, hogy a király „önkezűleg végett vetett életének”. Soha, sehol nem láttam leírva magyarul, hogy a király hasába vagy máshova döfte volna kardját. Vagy szíven szúrta volna magát, vagy csak egyszerűen öngyilkos lett volna. Változatlanul az állt minden szövegben, és a tanárok sem fogalmaztak soha másképpen, hogy – magyarul – a „kardjába dőlt” és – románul – „şi-a curmat viaţa”.
De a kedvencem máig is a Ştefan vajda haláláról szóló passzus a negyedikes tankönyvben. Nem voltam magolós, de a mondat nagyon-nagyon meghatott, bemagoltam és feleltetéskor szó szerint fel is mondtam a tanító néninek. El volt ragadtatva. Csillagos tízes. Később valami elvtársak is eljöttek az iskolába, és a tanító néni kiállított eléjük, nekik is felmondtam: „Dicsőséges tettekkel eltöltött hosszú élet után egy szép nyári napon Ştefan vajda csendesen lehunyta a szemét.”
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!