2017. október 24. keddSalamon
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

UTÓÉRLELT MÉZESKALÁCS, EHETŐ CSOMAGOLÓPAPÍR

A nyolcvanas évek csemegéi

utolsó frissítés: 10:33 GMT +2, 2012. május 30.

Másik polcon, szintén harminc méteren, a látóhatárig halkonzerv, egyféle paradicsomos hal. Kevesen szerették. Ezt a kommunista marketing fel is fedezte, ezért sokat gyártottak belőle.

Emlékszem a kolozsvári, régi Sora áruházra – vagy például a piaccsarnok épületében levő nagy önkiszolgálóra. Főleg az utóbbi: óriási csarnok. Hosszú polcok, jellegzetes szag. (Ezt a jellegzetes, tulajdonképpen nem kellemetlen, de a dohosodó máléliszt szagára emlékeztető valamit érzem, ha biciklitúrán, egy kis faluban, valahol közvetlenül az Isten háta mögött, beesek egy olyan boltba, amin még a régi betűkkel írja: Universal.)

Hosszú, egyszabású polcok sorakoztak ezekben a marhanagy önkiszolgálókban. Egyik polcon harminc méteren keresztül állt a borvíz: egyedül csak borvíz harminc méteren. Az ismert és kedvelt ásványvizek viszont hamar elfogytak, ütemes árupótlás nem volt, így a harminc méteres helyet elfoglalták olyan büdös ásványvizekkel, amit csak erős idegzetű gyomor- és vesebetegek ittak: Căciulata és Hebe. Egyszer egy ilyen Căciulata gyógyvizet ajánlott az orvos az egyik anyósomnak, vettünk is neki harminc méternyit, és mondta nekünk, ha akarjuk, hogy nagyon hamar behúnyja a szemét, csak ilyennel itassuk.

Másik polcon, szintén harminc méteren, a látóhatárig halkonzerv, egyféle paradicsomos hal. Kevesen szerették. Ezt a kommunista marketing fel is fedezte, ezért sokat gyártottak belőle. Volt az oldalára rajzolva egy döglött hal, mellette egy szép paradicsom.

Eugenia nevű krémes keksz ma is van (persze tízféle). De van-e valakinek véletlenül megmaradva eredeti Eugeniája, ami már 1988-ban, az üzletben elharaphatatlan volt – persze olyan, amiről még nem nyalta le a krémet?

Az óvodában ilyent kaptunk tízóraira, lenyaltuk róla a krémet, a kekszet nem tudtuk átharapni, ezért várakat építettünk belőle. Vagy maradt-e valakinek valahol olyan átharaphatatlan, kocka alakú mézeskalácsa? Megveszem a házi múzeumnak.

Egyszer pionír koromban gyárlátogatáson, ott, ahol azt a mézeskalácsot gyártották, kaptunk frisset, omlósat. Megtudtuk, hogy ez frissen gyártva milyen más. Azt sosem tudtuk meg, hogy a boltokba miért került mindig kőkeményen. A szocialista marketing egyik nagy titka volt ez. A gyárlátogatás után két hétig kellett ezt a mézeskalácsot utóérleljük otthon, hogy eredeti kemény legyen, mert azt szerettük, ehhez szoktunk, a frisset túl lágynak találtuk. Még nincs megérve – mondtam nagyanyának, aki megcsóválta a fejét, és feltette száradni a kredenc tetejére.

És megveszem, ha van valakinek régi csomagolású karamellája, nyolcvanötös évjárat. Vagy adok helyette Gumellát, azaz szappan ízű, törékeny rágógumit, nyolcvanhármas évjárat. Sztárügyvéd és román lett abból a kislányból, akivel kilencedikben a táborban csókolóztunk, és ezzel kínáltam.

Az a karamella lapos, barna, eredetileg puhának szánt cukorka volt, amit nem lehet átharapni. Főleg olyan érdekelne, amiről nem lehet levakarni a csomagolópapírt. Ezért két Gumellát és egy doboz fejnélküli 1987-es gyufát adok. Olyan, amiről nem lehet levakarni a csomagolást, hanem a patkány-járta papírral együtt kell szájba tenni, szopogatni. Amikor már rágógumiszerűen rágható, akkor szépen felszívódik; és a visszamaradó nyálas papírfalatkát ki lehet az ablakon köpni, a Monostoron vagy – miért ne? – bárhol a világon.

Amit nem adok semmiért: nagyanyám kenyérjegye, 1988 áprilisából. A rendszer szemérmesen Abonament-nek nevezte, nem is derülne ki belőle, hogy ez kenyérjegy volt. Meg akarták téveszteni a későbbi régészeket. Családonként egy kartont adtak, a kenyéradag a családtagok száma szerint változott, általában fejenként fél kiló volt (fizikai munkát végző felnőtt férfinak vagy serdülő fiúnak kevés, a többinek voltaképpen elégséges napi adag). Fel kellett mutatni kenyérvásárláskor. Az árus kimérte a kenyeret (általában az egykilós kenyeret félbe vágta), az aznapi dátumot áthúzta a kartonon. Így lehetett venni személyenként napi fél kiló kenyeret.

a kenyérjegy



- És szóval akkor nem kellett fizetni érte? – kérdik a mai húszévesek.
Nem. A jegy azért volt, hogy a napi megengedett adagnál többet ne tudjanak az emberek vásárolni, főleg abból a célból, hogy a háztáji malacot abból neveljék Mert olyan viccesen szervezte meg a rendszer a szocialista mezőgazdaságot, hogy olcsóbb lett friss kenyérrel etetni a háztáji malacot. A disznók ma is visszasírják azt a rendszert. Látható a képen, hogy Magyari Gizel(l)a elvtársnő 6-án, 7-én, 23, 24, 25-én, 27-én, 30-án nem vásárolt kenyeret. Akkor ő már majdnem nyolcvanéves volt, keveset evett, és ezzel is hazáját szolgálta.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!