FILMFESZTIVÁL KÖZELEDIK
Jött a banya a tanyáról
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 12:54 GMT +2, 2012. május 16.Egyszer egy diákom mondta, hogy a művészfilm az, ami sok európai díjat nyert, te meg ülsz a moziban, nézed, és tíz percig akár nem történik benne semmi.
Éjszaka közepén felriadok, hogy a szobában halk, ütemes ropogás hallatszik, valami ilyen, hogy: hrap, hrap, hrap. Mint mikor a hó ropog a láb alatt mínusz húsz fokos hidegben. Láttam, hogy talán mégse a tévéből jöhet ez a hrap, hrap, hrap, mert ott adásszünet van: hófehér, sértőn világító képernyő fekete bolhákkal. Úgy emlékeztem, hogy elalvás előtt éppen az a bizonyos szent és sérthetetlen tévécsatorna ment éppen nálam is, mint a sokmillió erdélyi magyar lakásban. Benne ismét egy meghatározó és vitán felüli magyar filmes személyiség értékes filmje következett volna. Már bemutatták hússzor ebben a szent televízióban, de sokmillió erdélyi magyar hangos kérésére akkor éjjel is megismételték.
Hrap, hrap, hrap, hrap. Felkeltem, megvizsgáltam az antennát, hogy mi lehet, miért fehéredett el a kép. Mert a fokozódó hrap mégis a tévéből jött. A hófehér képernyő közepén megjelent egy picike, fekete pont. Lassan nőni kezdett, de nagyon lassan.
- Kiég a képcső – gondoltam.
Fordítva ég ki. Mert amikor kiég a képcső, akkor a képernyő fekete, és a közepén egy fehér pont világít.
A folt egyre növekedett, mintha közeledne, és ahogy nőtt, a tévé egyre hangosabban mondta, hogy hrap, hrap, hrap. Kikapcsoltam, visszakapcsoltam. Megdöngettem az oldalát. Bárhol jártam, minden családban láttam, hogy szükség esetén jókat ütnek a tévén. Ököllel, tenyérre, könyökkel. Sőt, annak idején nagyanyám fakanállal is veregette volt a régi televíziót, valahol hátul, ha „futott a kép”. Amikor bekapcsolták, mindig futott a kép. Öt perc verés elég volt, a tévé észhez tért. Még egyet-egyet rezzent a kép, de nagyanyám már nyúlt a fakanálért, és akkor abbahagyta.
- Na jól nézünk ki, ha megint elromlik, pont most – mondta akkor nagyapám és lekurvázta a tévét. Nálunk nagyon kellett vigyázni mindenre, a szőnyegre, a rádióra, a varrógépre, a porcelánnyúlra és a nála sokkal kisebb porcelán elefántra, mert nálunk mindig „pont most” volt...
A képernyőn a sötét folt egyre nagyobb lett, függőleges irányban kissé megnyúlt, elkezdett feketén pulzálni. A pulzálás ütemére a tévé egyre recsegőbben, sértőbben ropogott. Aztán feje lett ennek a sötét nyúlványnak, fekete kendője, fekete szoknyája. Már látszott, hogy nem a semmi ment - hrap, hrap, hrap - hosszú percek óta a szent és sérthetetlen tévécsatornában. Hanem valóban a vitán felüli magyar filmes személyiség egész korszakot meghatározó filmje. Egy fekete vénasszony közeledett a havas pusztában. Jött a tanyáról a hóban a banya, szembe a kedves nézővel, ropogott a hó a lába alatt.
Belealudtam. Éjszaka közepén a filmes személyiség dolga végeztével megint felébresztett azzal, hogy hrap, hrap, hrap: a fekete szipirtyó tért vissza a képernyő közepébe, egy fekete pontba zsugorodva szépen halkuló ropogás mellett; ment haza a tanyára a havas pusztában, tíz percen keresztül.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!