2017. aug. 19. szombatHuba
31°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

A FARKAS UTCA POSTAI ELNEVEZÉSE

Egy külföldi élményei erdélyi magyarok között

utolsó frissítés: 10:56 GMT +2, 2012. január 9.

Egy holland, nyugdíjhoz közeli mérnökprofesszor ismerősöm pár évet itt töltött, főleg magyarok körében, leginkább fiatalabb barátnője miatt. Viktornak hívják.

Sokat kocsikázott Kolozsvár és Vásárhely között, és amit legelőször megtanult, az a városok kétféle neve volt. Agronómusként a rétet, a földet és a föld krumpliját tanulmányozta, de hazájában falusi fiú volt, és érdekelte a föld embere is.

- Érdekes – mondta angolul –, hogy amikor ti angolul beszéltek, akkor is nacionalisták vagytok: a saját nyelveteken nevezitek a városokat. A románok azt mondják, hogy „I go to Csürgú Múh-resh”. Ti magyarok meg azt mondjátok, hogy: „I go to Marous Uásáhr-hej”.

Már az ittléte első napjain kiszúrta, hogy mi, a magyarok mind nacionalisták vagyunk, és ez számunkra a világ legtermészetesebb dolga. Azonnal mondtuk neki, hogy jaj, nem, ilyen nincs: éppen az, hogy mi nem vagyunk nacionalisták, az nem szép, dehogy. Mások: azok igen, azok nacionalisták!

- Ez érdekes, ilyent még nem láttam sehol – mondta angolul –, hogy a nacionalisták nem büszkék arra, hogy ők nacionalisták.

Akkor döntöttük el, hogy érdemes ezzel a számára érdekes jelenséggel traktálni Viktort. Ezzel teljesen szűz területet ingerelünk az ő agyában.

Megmutattam neki egy haver névjegykártyáját. A haver nacionalista, mint mi mindnyájan, de ő sem tudja még ezt. Saját névjegykártyája szerint a haver a Petőfi Sándor utca – mondjuk – tizenhúsz szám alatt lakik. Csakhogy a Petőfi Sándor utca nem ott van, ahol a haver lakik, hanem máshol a városban, és nincs összesen tizenhúsz száma, mert az egy kisebb utcácska. Nemrég valóban ott volt a csendes Petőfi utca, ahol a haver lakik, de azóta lármás Avram Iancu utcát csináltak belőle, ezek. A haver munkahelye a Bocskai téren van, amint ezt ráírta a névjegyére. De a Bocskai teret is Avram Iancu térnek hívják már rég, ezek.

- Ti nem csak nacionalisták vagytok, hanem hülyék is. Ti is, a románok is. – mondta Viktor angolul – A románok minden utcát és teret Avram Iancuról neveznek el. Ti pedig olyan névjegykártyát csináltok magatoknak, amivel nem lehet benneteket megtalálni.

- De jól érezzük magunkat – mondtuk neki, és megmutattam a magam munkahelyi, magyar névjegykártyáját:
Címe: Kolozsvár, Farkas utca 1 szám. Postai elnevezése: »Kogălniceanu nr. 1. Cluj-Napoca«

- Na, ez jobb – mondta Viktor angolul, pedig már kezdett beszélni magyarul is – de a barátodat nem lehet megtalálni a munkahelyén a névjegye alapján. Egy nem magyar hogy bukkan rá, ha keresi?

- Az igazság az, hogy neki magyar munkahelye van, ahol csak magyarok dolgoznak, egy magyar szervezet vagy mi. Ilyen van több száz. Mázlista: színmagyar munkahely.

Miután a színmagyar munkahely ügyével sokkoltuk Viktort, gondoskodtunk arról is, hogy megismerje, hogy milyen problémáink vannak a különféle internetes közösségi oldalakkal, amikor a szülővárosunkat akarjuk beírni. Beírod a város magyar nevét, mire valami nemzetközi ignoránsok által készített szoft románra fordítja. Ha nem fordítja, akkor mellébiggyeszti a megye román nevét. Ha nem biggyeszti oda ezt, akkor melléírja, hogy „Románia”. Én ekkor szótagolva próbáltam leírni: „Ko-lozs-vár”. De a program erre is fel lett készítve, és melléírta szótagolva: „Ro-má-ni-a.”

- Borzasztó! – mondta Viktor, immár magyarul.

Megmutattuk neki, hogy hol van Kolozsvár belvárosában a Kossuth Lajos utca. Mégiscsak a város főutcája van Kossuthról elnevezve. Azt is, hogy hol a Széchenyi tér és a Deák Ferenc utca, amit magyarul a diákok Szopósok útjának is neveznek. Viktor a haver névjegykártyája alapján már tudta, hogy van egy magyar Petőfi Sándor utca, és van egy román Petőfi Sándor utca is. A román Petőfi Sándor utca a Dohány utcában terül el, annak teljes hosszában.

Elmentünk a templomokba is. Az egyiket a templomot rendező néni nyitotta ki nekünk. A néni harangozott, takarított, közben képeslapot, naptárt és egyéb faragott képeket árult a turistáknak.

- Ez egy magyar templom – mondta a néni Viktornak magyarul – a szomszédban pedig van egy magyar iskola, az is a miénk, és egy magyar óvoda, szintén a miénk. Arrább van egy magyar egyetem, de az nem a miénk, abba beköltöztek ezek.
- Hogy? Benne laknak?
- Nem, hanem román egyetemet csináltak benne.

Beültünk egy magyar kávézóba, és a filós lányok elmagyarázták a vendégnek, aki egy nagy konyakot kért:
- Viktor, tudjuk, hogy érdekes, néha meg túlzó, de ezek ilyen védekezési reflexek, a kultúra része. Iskola, templom meg ilyenek: fontosak, hogy a közösség, ami amúgy is fogy, megmaradjon. Mert ha nem, aztán annyi marad, tudod: „aki utoljára megy el, az leoltja a villanyt”.

Adtak a filós lányok egy magyar verseskötetet is Viktornak ajándékba, Erdélyről.

Viktor aztán hazament, de levelezik az itteniekkel, románokkal és magyarokkal. A románokkal a krumpliról levelezik, a magyarokkal pedig a krumpliról és a románokról. A népszámláláson tapasztalt fogyásról ő is böngészett valamit a magyar internetes sajtóból, és azonnal üzent is nekünk, magyarul:
- Ne hagyjátok a templomot: a templomot, az iskolát és égve a villanyt!