A FARKAS UTCA POSTAI ELNEVEZÉSE
Egy külföldi élményei erdélyi magyarok között
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 10:56 GMT +2, 2012. január 9.Egy holland, nyugdíjhoz közeli mérnökprofesszor ismerősöm pár évet itt töltött, főleg magyarok körében, leginkább fiatalabb barátnője miatt. Viktornak hívják.
- Érdekes – mondta angolul –, hogy amikor ti angolul beszéltek, akkor is nacionalisták vagytok: a saját nyelveteken nevezitek a városokat. A románok azt mondják, hogy „I go to Csürgú Múh-resh”. Ti magyarok meg azt mondjátok, hogy: „I go to Marous Uásáhr-hej”.
Már az ittléte első napjain kiszúrta, hogy mi, a magyarok mind nacionalisták vagyunk, és ez számunkra a világ legtermészetesebb dolga. Azonnal mondtuk neki, hogy jaj, nem, ilyen nincs: éppen az, hogy mi nem vagyunk nacionalisták, az nem szép, dehogy. Mások: azok igen, azok nacionalisták!
- Ez érdekes, ilyent még nem láttam sehol – mondta angolul –, hogy a nacionalisták nem büszkék arra, hogy ők nacionalisták.
Akkor döntöttük el, hogy érdemes ezzel a számára érdekes jelenséggel traktálni Viktort. Ezzel teljesen szűz területet ingerelünk az ő agyában.
Megmutattam neki egy haver névjegykártyáját. A haver nacionalista, mint mi mindnyájan, de ő sem tudja még ezt. Saját névjegykártyája szerint a haver a Petőfi Sándor utca – mondjuk – tizenhúsz szám alatt lakik. Csakhogy a Petőfi Sándor utca nem ott van, ahol a haver lakik, hanem máshol a városban, és nincs összesen tizenhúsz száma, mert az egy kisebb utcácska. Nemrég valóban ott volt a csendes Petőfi utca, ahol a haver lakik, de azóta lármás Avram Iancu utcát csináltak belőle, ezek. A haver munkahelye a Bocskai téren van, amint ezt ráírta a névjegyére. De a Bocskai teret is Avram Iancu térnek hívják már rég, ezek.
- Ti nem csak nacionalisták vagytok, hanem hülyék is. Ti is, a románok is. – mondta Viktor angolul – A románok minden utcát és teret Avram Iancuról neveznek el. Ti pedig olyan névjegykártyát csináltok magatoknak, amivel nem lehet benneteket megtalálni.
- De jól érezzük magunkat – mondtuk neki, és megmutattam a magam munkahelyi, magyar névjegykártyáját:
Címe: Kolozsvár, Farkas utca 1 szám. Postai elnevezése: »Kogălniceanu nr. 1. Cluj-Napoca«
- Na, ez jobb – mondta Viktor angolul, pedig már kezdett beszélni magyarul is – de a barátodat nem lehet megtalálni a munkahelyén a névjegye alapján. Egy nem magyar hogy bukkan rá, ha keresi?
- Az igazság az, hogy neki magyar munkahelye van, ahol csak magyarok dolgoznak, egy magyar szervezet vagy mi. Ilyen van több száz. Mázlista: színmagyar munkahely.
Miután a színmagyar munkahely ügyével sokkoltuk Viktort, gondoskodtunk arról is, hogy megismerje, hogy milyen problémáink vannak a különféle internetes közösségi oldalakkal, amikor a szülővárosunkat akarjuk beírni. Beírod a város magyar nevét, mire valami nemzetközi ignoránsok által készített szoft románra fordítja. Ha nem fordítja, akkor mellébiggyeszti a megye román nevét. Ha nem biggyeszti oda ezt, akkor melléírja, hogy „Románia”. Én ekkor szótagolva próbáltam leírni: „Ko-lozs-vár”. De a program erre is fel lett készítve, és melléírta szótagolva: „Ro-má-ni-a.”
- Borzasztó! – mondta Viktor, immár magyarul.
Megmutattuk neki, hogy hol van Kolozsvár belvárosában a Kossuth Lajos utca. Mégiscsak a város főutcája van Kossuthról elnevezve. Azt is, hogy hol a Széchenyi tér és a Deák Ferenc utca, amit magyarul a diákok Szopósok útjának is neveznek. Viktor a haver névjegykártyája alapján már tudta, hogy van egy magyar Petőfi Sándor utca, és van egy román Petőfi Sándor utca is. A román Petőfi Sándor utca a Dohány utcában terül el, annak teljes hosszában.
Elmentünk a templomokba is. Az egyiket a templomot rendező néni nyitotta ki nekünk. A néni harangozott, takarított, közben képeslapot, naptárt és egyéb faragott képeket árult a turistáknak.
- Ez egy magyar templom – mondta a néni Viktornak magyarul – a szomszédban pedig van egy magyar iskola, az is a miénk, és egy magyar óvoda, szintén a miénk. Arrább van egy magyar egyetem, de az nem a miénk, abba beköltöztek ezek.
- Hogy? Benne laknak?
- Nem, hanem román egyetemet csináltak benne.
Beültünk egy magyar kávézóba, és a filós lányok elmagyarázták a vendégnek, aki egy nagy konyakot kért:
- Viktor, tudjuk, hogy érdekes, néha meg túlzó, de ezek ilyen védekezési reflexek, a kultúra része. Iskola, templom meg ilyenek: fontosak, hogy a közösség, ami amúgy is fogy, megmaradjon. Mert ha nem, aztán annyi marad, tudod: „aki utoljára megy el, az leoltja a villanyt”.
Adtak a filós lányok egy magyar verseskötetet is Viktornak ajándékba, Erdélyről.
Viktor aztán hazament, de levelezik az itteniekkel, románokkal és magyarokkal. A románokkal a krumpliról levelezik, a magyarokkal pedig a krumpliról és a románokról. A népszámláláson tapasztalt fogyásról ő is böngészett valamit a magyar internetes sajtóból, és azonnal üzent is nekünk, magyarul:
- Ne hagyjátok a templomot: a templomot, az iskolát és égve a villanyt!
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!