A murok-szürke-kék zászló
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 13:08 GMT +2, 2017. március 31.A jegypénztáros elvtársnő jelentette az igazgatónak, hogy a legközelebbi 1848-49-es tematikájú előadásra máris minden ülőjegy elkelt, a földönülő jegyek is, az állójegyek és a tartóoszlopra felkapaszkodós jegyek is.
Akkor, annak a zenés történelmi játék bemutatójának a végén Rózsáné feljajdul, hogy ó, drága jóistenem: hát ez tiszta piros-fehér-zöld! Jézusom: tisztára piros-fehér-zöld!
A bonyodalom, amin a zenés történelmi játék alapult, magyar téma volt: az 1848-49-es bonyodalom és szabadságharc. Az osztrákok harcoltak a magyarokkal: az osztrákok a kizsákmányolókat védték, a magyarok a parasztokat védték, de akadt a magyarok között elszórtan liberális nemesség is. A darab végére a bonyodalom úgy-ahogy megoldódott: az osztrákok és a kizsákmányolók csúnyán leszerepeltek, a magyarok ugyan vesztettek, de megdicsőültek és elkezdtek erkölcsi magasba emelkedni, az emelkedést az erősödő zene, a záróakkordok kreszcsendója jelezte, egymás után gyúltak a reflektorok, növekvő énekkel bevonult a színpadra minden szereplő, aki aznap fellépett, még azok is, akiket a bonyodalom során megöltek, mint például a lángoló lelkű költő. Ott vonult egymásba karolva Kossuth Lajos és Kossuth Lajosné, Petőfi és Júlia, Bem apó és Bem anyó. A háttérben pillanatok alatt felálltak azok a kórusok, amik az előző négy órában már énekeltek, a huszárokból, székelyekből, de labancokból és mindenféle kizsákmányolóból álló kórusok is, statiszták: a Bolyai Egyetem diákjai. Aki nem tudott énekelni, az tátogott, és egy kövér, piros huszár óriási zászlót lobogtatott középen, egy emelvényen: fakópiros, szürkésfehér, kékeszöld zászlót. Úgy, hogy a zászlóból először nem látszott más, mint egy nagy lengedezés, de amikor a refrén következett, és az összes reflektor vakító fénybe gyúlt, a közönség hirtelen megláthatta a nehéz szövésű lobogó színeit. Ekkor jajdult fel Rózsáné, hogy jajistenem: hát ez tisztára piros-fehér-zöld!
Vad taps tört ki, és a színpadon a szereplők ordítva kezdték újra és újra a refrént, mert úgy volt megírva, hogy sokszor ismétlődjék. Kipirulva tologatta ide-oda egymást Kossuth, Petőfi, Bem apó, lengedeztek derékból a huszárok, ágyúöntő és serfőző székelyek, kizsákmányolók, a tátogó statiszták.
Rózsáné hátranézve az első sorból könyörgött a közelieknek, hogy jaj, istenem, ne tapsoljanak annyira, ne tapsoljanak annyira:
– Mert ebből baj lesz. Ezek észbe kapnak, és be fogják tiltani a zászlót.
A színházigazgató rémülten nézte oldalról az egészet, hívatta a vezetőség többi tagját, a párttitkárt, a tánctitkárt és az irodalmi főmérnököt, keresték a felelőst, végül megtalálták: a rendező munkatársa volt.
– Na, most nekünk végünk van. Hogy jutott eszedbe, hogy olyan zászlót vigyetek fel a színpadra?
Ezt nagyon csendesen mondta az igazgató, s jó hangosan úgy folytatta, ha bárki hallaná (és legyen később mire hivatkozni a kihallgatáson): természetesen azonnal fel fog kelleni dolgozni egy gyűlésen a nacionalista elhajlásnak ezt a formáját.
És ha azt mondjuk – de csak ha valaki kérdi –, hogy a piros szín kopott, inkább murok, mint piros, a fehér pedig piszkos, szinte szürke, a zöld inkább zöldeskék? Egy színvak lenne a megmondhatója. Inkább murok-fehér-zöld zászló volt, de talán inkább mondható murok-szürke-kéknek.
– Igen, igen! Mondjuk majd azt, hogy murok! Mondjuk majd azt, hogy murok!
– Miért? A murok nem piros talán? – kérdezte a tánctitkár.
– Na, hát ez az!
Igen, és Dániel elvtárs, a várostól, is itt volt az előadáson, ott ült a páholyban. Meg Szabó elvtárs, a rajontól. És itt volt Véghső elvtárs is, a tartománytól. Ők nyilván észrevették a túl nagy tapsot és a nagy zászlót. És nem tehetik meg, hogy a nacionalista elhajlást ne jelentsék tovább, feljebb. Meg ott volt az a féloldalra fésült fiatal aktivista elvtárs is, hogy is hívják. Az biztos nem hagyja ennyiben. Őt ráadásul meg is bánthattuk, mert az apukája félig román, az anyukája meg félig magyar.
Másnap az igazgató álmatlan éjszaka után hajnalban ment be, meg volt győződve, hogy nagyon-nagyon fentről jött, eddig sose látott elvtársak már várják az irodában, jelentést kérni a nacionalista elhajlásról.
– Ki van az irodámban, Lujza?
A takarító elvtársnő csodálkozott: reggel hatkor ki lenne?
– Senki, igazgató elvtárs.
– És maga mit csinál itt hajnalban, kedves? Hogy jött be ide?
– Hát takarítok, igazgató elvtárs. Minden reggel!
Amikor megjöttek a többiek, elhatározták, hogy a színháznak mindenképpen lépni kell, fel kell dolgozni a nacionalista elhajlást, mert ezek a magyar nemzetiségű elvtársak, akik itt voltak az esti előadáson, biztos ezt várják. Tehát jobb, ha a botrány helyben dolgozódik fel, alapszervezeti gyűlésen. Előkészíteni egy jegyzőkönyvet, amiben szankciók is vannak, kemény szankciók. Ha bárki jön, azt a jegyzőkönyvet meg tudjuk mutatni: igen, tisztelt elvtársak, mi már fel is dolgoztuk.
Akkor jött a jegypénztáros elvtársnő és jelentette az igazgatónak, hogy a legközelebbi 1848-49-es tematikájú előadásra máris minden ülőjegy elkelt, a földönülő jegyek is, az állójegyek és a tartóoszlopra felkapaszkodós jegyek is, majdnem mind, az emberek sorban álltak, a legtöbben csak annyit mondtak a pénztárnál, hogy arra kérik a jegyet, kezicsókolom, aminek a végén a zászló szerepel!
A párttitkár csak halványan emlékezett az idekívánkozó ima szövegére:
– Úristen, ki vagy a mennyekben! – kiáltotta halkan, szűk körben.
Csendben reszkettek egy ideig, aztán az igazgató kezdte, hogy ki kell venni a zászlót a darabból!
– Igen! Igen!
Az irodalmi főmérnök megszólalt, hogy nem lehet, mert akkor ezzel is beismernék a nacionalista félrehajlást: hogy a tegnapi bemutatón nem murok-szürke-kék volt, hanem piros-fehér-zöld.
– Akkor lefújjuk az előadást. Le kell venni műsorról. Valaki azonnal betegedjen meg!
Sorra vették a tennivalókat, hogy a zászlót lengető kövér huszárt is le kell építeni, de a szolgálatos tűzoltót is, aki látta, hogy mi készül, de nem jelentette. Lefokozunk, kirúgunk pár embert. Ez van. A harc – a harc, amit az új világért vívunk – áldozatokkal jár. Arról nem volt szó, hogy nem lesznek áldozatok, igaz? És gyorsan, amíg az elvtársak vagy a szervek lejönnek hozzánk; lássák, hogy nélkülük is léptünk, mimagunk feldolgoztuk a nacionalista elhajlást. Még így is nagy baj lehet!
– Találtatok már valakit, aki meg tudna betegedni?
– Igen: Bem anyó. Délig felfázik.
Intézkedtek, lefokoztak, leépítettek, feljelentettek. Betegségre hivatkozva elmaradt az előadás, a jegyek árát visszafizették a dolgozó népnek. A dolgozó nép suttogni kezdett a városban, hogy a zászló miatt marad el az előadás.
– Mondtam, hogy nem kellett volna olyan hangosan tapsolni! – suttogta Rózsáné.
A kellékest, a rendező munkatársát és a szolgálatos tűzoltót a politikai rendőrségen feljelentették, s várták, hogy mikor jönnek értük a fekete autóval. Aznap még nem jöttek, az igazgató mondta is:
– Ha holnap sem jönnek, megsürgetem. Szörnyű a várás ebben a bizonytalanságban.
Csend volt, senki, semmilyen elvtárs nem szólt, nem telefonált. A vezető magyar elvtársak sem: Dániel, Véghső, Szabó vagy a félresült fiatal, akinek az anyja félig magyar volt, az apja pedig félig román. A jelentésre és a megsürgetésre kijött egy fekete autó a szervektől, kiszállt belőle tizenkét meglepett szekus, el is vitték a kellékest, a tűzoltót és a rendező munkatársát. A rendező munkatársa a hatvanas években szabadult mint sáncépítő szakmunkás, később mesélte, hogy akkor az ő kihallgatását már a fekete autóban megkezdték, egy ateistás pofonnal:
– Miféle lepedőt csempésztél be a színpadra, te bandita?
Nem csapnak le azonnal a színház vezetőségére, gondolta éjjel alvás helyett az igazgató. Kifárasztják őket, szépen, lassan, felgöngyölítik az ügyet. És akkor odavágnak nekik. Őt is elviszik évekre, valamilyen tömlöcbe. De az is lehet, hogy nem bántják, sőt, előléptetik őket, prémiumot kapnak, mert ők maguk azonnal intézkedtek és feldolgozták az elhajlást. Úristen, ki vagy a menyekben, hogy lehetne ezt megtudni?! Vagy létezhet, hogy Dániel elvtárs, Véghső elvtárs és Szabó elvtárs titokban a magyar zászlót nem bánták, örültek neki magukban, mivel eredetileg és végső soron magyarok ők is? Nem, az igazgató szerint ez elképzelhetetlen, mind a három elvtárs egyenes, világos, határozott ember, és eszükbe sem juthat ekkora nagy nacionalista elhajlás.
A következő hét közepén Zita, a titkár elvtársnő majdnem megölte az igazgatót, amikor benyitott hozzá ezzel:
– Dániel elvtárs van a vonalban! Kapcsoljam?
Dániel elvtárs megkérdezte, hogy igaz, hogy elmarad a forradalmas előadás, amire megint el akart volna menni:
– Nekem nagyon tetszik a vége, igazgató elvtárs! Az, ahogy a vége felé Bem anyó rajongva nézi Bem apót, és ráadja az őszi hidegben a zakóját, közben szépen szólnak az ágyúk a háttérben. Ha nem elvtárs volnék, hanem egy elvtársnő, könnyeznék!
Az igazgató nyögött neki egy nyögést, amit az „igenhez” szokott fülű Dániel elvtárs valóban igennek értelmezett, és magyarázta, csak azért kérdezi, hogy tudja, mert akkor aznap inkább mennének a többi elvtárssal a város melletti erdőbe vadászni, farkasra, mókusra, gólyára, feketerigóra:
– A kurva rigók és a büdös gólyák nagyon elszaporodtak a környéken. Mindent összefosnak s közben rikácsolnak, zavarják a dolgozó népet. Nem jössz velünk, igazgató elvtárs? Kompániának. Nem kötelező vadászni, de lehet. Küldetek egy kocsit.
A vadászat után, ezernyi farkas, mókus, gólya, feketerigó teteme felett, négy pálinka után az igazgató nyeldekelve rebegte Dániel elvtársnak, amikor a román elvtársak nem hallották:
– Tudod, Dániel elvtárs, az a kis… Bocsánat, inkább az a nagy nacionalista elhajlás, ami volt a minap a színdarab végén…
– Ehe.
– Feldolgoztuk, keményen.
Az elvtársak alig figyeltek, a merev rigókat és a kiterített véres gólyákat csodálták elégedetten.
– Ehe.
– Határozottan, keményen felléptünk, tudod. Mert természetesen nem tűrhetjük, hogy egy ilyen elhajlás legyen. – ezt az igazgató olyan rekedten mondta, hogy megismételte: - Nem tűrhetjük, mondom, hogy, mondom, hogy ilyen, mondom, elhajlás legyen. Tudod.
– Ehe. Melyik színdarab? Mi görbült el a végén? Vigyél haza egy pár rigót emlékbe, igazgató elvtárs, szépen ki lehet tömni. Ismerek egy cigányt, aki szépen kitömi neked. Üzenjek neki? Még egy pohárkával?
Este mindannyijukat elvitte a politikai rendőrség nacionalista elhajlás miatt. Dániel elvtársat és Véghső elvtársat két napig vallatták. Üvöltöttek Dániel elvtársra:
– Azt állítod, hogy nem vetted észre azt a színes fasiszta zászlót a színpadon, te bandita?!
Harmadnap kiengedték a két vezető elvtársat, de pártvonalon írott megrovást kaptak, amiért az előadás végén felelőtlenül vastapsoltak, nem figyeltek fel a nacionalista elhajlásra és túl sok rigót lőttek ki: fele is elég lett volna. A kétnapi vallatásukat sajnálatos túlkapásnak mondták, hogy vannak még tévedések, az osztályharc ilyen, s hogy ez nem csoda, hiszen a proletárdiktatúra még gyermekcipőben jár. Egyikük sem maradhatott tovább vezető elvtárs a nagyvárosban: oldalra buktatták őket. Dániel elvtárs vezérigazgató lett egy délnyugati ballasztgyárban, onnan is ment nyugdíjba aztán, ott is halt meg évekkel később. Véghső elvtárs szintén megbecsült és rettegett vezérigazgató lett valahol északkeleten, haláláig.
A félrefésült fiatal aktivista elvtársat negyednap kiengedték, aztán eltűnt szem elől, ő is valami igazgató lett vidéken. A félrefésült fiatal elvtárs a kihallgatáskor először így próbált védekezni:
– Nekem az apám félig román, tisztelt ezredes elvtárs!
– De az anyád! A kurva anyád, az félig magyar, bandita!
A kellékes, a szolgálatos tűzoltó, a rendező a börtönben halt meg, a zászlót lengető kövér huszár szabadulása után kezdetben cipőt fűzött a lábbelielosztó központban, később, az enyhüléskor befejezhette egyetemi tanulmányait és magyar szakos tanár lett a Duna-deltában. A rendező munkatársa, az ügy elsőrendű vádlottja, mint tudjuk, a hatvanas években szabadult, sáncépítő munkásként helyezkedett el; 1988-ban halt meg betegnyugdíjasan. Bem anyót is kihallgatták képzelt betegség miatt, de végül szabadon engedték. Viszont Bem anyó évekig csak negatív szerepeket játszhatott: Báthory Erzsébet, Gonosz Mostoha, utóbb, szemléletváltáskor: Ana Pauker. 1979-ben halt meg.
A színház igazgatóját, a párttitkárt, a tánctitkárt és az irodalmi főmérnököt másnap elengedték, mert ők végül határozottan feldolgozták az elhajlást, de sajnos utólag, amikor az elhajlás már megtörtént. Így csak az irodalmi főmérnök tarthatta meg a beosztását, a többi nem, viszont a színháznál maradtak, az enyhüléskor, a hatvanas évek végén kerültek vissza a vezetőségbe. Az egész társaságból csak ők érték meg 1989-et, akkor már rég nyugdíjasok voltak, a városban ők vezették győzelemre az 1989-es decemberi bonyodalom magyar tagozatát.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!