2017. május 23. keddDezső
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

Viszem a zászlókat

utolsó frissítés: 12:01 GMT +2, 2016. március 19.

- Őrvezető Tihamér, azonnal vegye át a szomszéd alegység zászlóját, bazeg. Puszilja meg, mert ez is a sanyarú sorsú nemzetünk egyik ősi zászlója a sok közül.

– Nálatok van még, aki vigye a zászlót, bazeg? – hallottam a parancsnoki bunker felől egy idegen katonatiszt kérdését, s fülelni kezdtem, mert nálunk én vittem a zászlót. Nem szép hallgatózni, katonáknál sem illik, akár rögtön fel is akaszthatják érte az embert, különösen így háború idején, de a zászló téma rám tartozott, én vittem a zászlót, érintve voltam. Vittem és védtem a zászlót, az életem és piros vérem árán is. Az ellenség folyton a zászlónkra vadászott, főleg a románok. Hallottam, hogy a szeretett parancsnokom, a százados úr feleli a másik, vendég százados úrnak:

– Nálunk Tihamér őrvezető viszi a zászlót, kérlek szépen. Le se teszi soha, szóval olyan jól őrzi, bazeg. Miért kérded?

– Mert nálunk kidőlt az az emberem, akik eddig vitte, kérlek alássan, s mostan nincs ki végrehajtsa a zászló vivését, bazeg. Nem veszitek át ti!

Megigazítottam a gallérom, mivel számítottam rá, hogy hívatnak:

- Őrvezető Tihamér, azonnal vegye át a szomszéd alegység zászlóját, bazeg. Puszilja meg, mert ez is a sanyarú sorsú nemzetünk egyik ősi zászlója a sok közül. Ezentúl maga fogja vinni ezt az arany-zöld-kék lobogót a mi piros-drapp-piros zászlónk mellett. Megértette, bazeg?

Szabályosan válaszoltam:

– Megértettem, százados úr, sejehaj – átvettem a másik zászlót is, és lelépés előtt jelenteni akartam egy kérdést, hogy lássa a százados: érdeklődést tanúsítok. Katonák nem kérdeznek, hanem jelentik a kérdést:

– Százados úr, sejehaj, jelentem: ez miféle zászló? Mert, ugye, a miénk a szegény népünk történelmi zászlója, százhúsz éves, piros-drapp-piros, sejehaj. A piros szín rajta a vérünket, a drapp a hosszú út porát, a másik piros ismét a vérünket jelenti. Ez az arany-zöld-kék mit jelent, sejehaj?

– Tihamér, maga tanult ember: fejtse meg, bazeg. De tetszik nekem, ahogy tanúsítja itt az érdeklődést. Mindenesetre ez is a mi szegény, drága népünk egyik zászlója, a nyugati változat, bazeg. Ezek a zászlók mind a szegény, elesett, de valamikor dicső országunk sokat próbált zászlói. Most leléphet, bazeg!

Másnap csatába mentünk a románok ellen, a rohamkor én immár mind a két zászlót vittem, csak nagyon nehéz volt egyszerre lobogtatni a kettőt, egy-egy kézzel, mert hosszú és vastag volt a rúdjuk, ide, oda dülöngéltem velük, ami nem szép, de hasznos a golyózáporban. Különben úgy tanultuk kiképzéskor: roham esetén cikkcakkban kell szaladni. A románok is ezt tanulhatták, mert ők is cikkcakkban futottak felénk. Utánunk is kiabált a százados úr a bunkerból. A bunker fürdőszobájának ablakán nézett, ki, az kicsi ablak volt, ott nem érhette baj, ha netán lőttek volna a románok:

– Jól viszi véghez a cikkcakkban szaladást, Tihamér őrvezető! A többiek róla vegyenek példát, bazeg!

Szabályosan feleltem, ahogy kell, a dicséretre. Akit a hadseregben megdicsérnek, ami ritka, annak így kell felelnie: „hazámat szolgálom”. Visszaüvöltöttem a parancsnoki bunkerek felé, kínomban is, mert zsibbadt a karom, ropogott a hátam a dupla zászlótól:

– A hazámat szolgálom, sejehaj.

Akkorát kiáltottam, hogy összerezzent az a román katona, aki szemből rohanva éppen mellettem haladt el, mert ők ellentámadtak, de tettük magunkat, hogy nem vesszük egymást észre, hogy ne kelljen egymást megölni.

– Magasra azokat a zászlókat, magasra, bazeg! – förmedt rám, hogy ne bízzam el magam a hadnagyunk, aki velünk szaladt a roham során, kerülgetve a felénk futó románokat. Nyögtem neki:

– Igenis, sejehaj!

Cikkcakkban loholva, lengedezve belebotlottam egy sérült társamba, egy másik alegységtől, hát mellette egy lilászöld zászló feküdt. Nem tudott tovább menni, szanitéct szólítottak hozzá, s rám parancsoltak, hogy vigyem én a zászlót tovább, ez is a mi népünké, a hétköznapi zászló a múlt század derekáról.

– Vigye tovább, hallja, és vigyázzon rá, legyen rá büszke, bazeg! Élete árán is védelmezze!

– Megértettem, sejehaj!

– Puszilja meg, hallja, bazeg!

Megcsókoltam a nemzetem újabb zászlóját, és imbolyogva futottam a románokkal szembe, a fegyver a nyakamon, a felszerelés a hátamon, övemen gyalogsági lapát, egészségügyi szurony, töltények, két kicsi hordozható rakéta. Két zászlórudat a hónom alá szorítottam, a harmadikat emeltem magasra, aztán cserélgettem őket. Hol az egyik lengett, hol a másik, s láttam, hogy a román fiúk, amint szemből elszaladnak mellettem, álmélkodnak, bosszankodnak: nekünk mennyi zászlónk van, és mindennap újabbat és újabbat lengetünk meg.

Estére kénytelenek voltunk meghátrálni, és visszavonultunk ugyanoda, ahonnan reggel támadtunk, mert túlerőben voltak ma is a románok, s én vonszoltam magam a három zászlóval.

A sátorok között rám várt egy megvasalt ládában, selyempapírba csomagolva valahonnan a föld alól kerített ciklámen zászló, rajta háromfejű bölénnyel. A százados úr megszólalt:

– A tartományi zászló, az ősi tartományi zászlónk. Tudta ezt maga, őrvezető, bazeg? Tihamér, maga tanult ember: puszilja meg, őrizze, tartsa magasra, védje meg élete és piros vére árán is!

– Százados úr, sejehaj, tisztelettel jelentem: négy zászlóra kell már vigyáznom és rájuk büszke lennem, sejehaj. Nincs elég kezem, nem tudom közben végrehajtani a helyes fegyverhasználatot és nem tudom leadni a célzott lövést rohamkor, bazeg.

– Hogy beszél?

– Bocsánat, sejehajt akartam mondani: nem tudom leadni a célzott lövést rohamkor, sejehaj.

– De örömmel hallom, hogy büszke arra, hogy szegény, árva népünk zászlóira vigyáz. Örömöm nem felhőtlen, mert nem képes a fegyverével bánni. Pedig holnap döntő roham lesz, bazeg.

Vacsorára pácolt disznósegget kaptunk brokkolival, és elég korán lefeküdni parancsoltak, hogy másnap kipihentek legyünk a döntő roham alatt. A négy zászlót befektettem a hálózsákba, én a hálózsák mellé feküdtem a fűbe, kezemmel nem engedtem el a zsákot.

Alig aludtunk el, felvertek bennünket:

– Felkelni, bazeg! Közöljük a sorállománnyal, hogy reggel leszállást hajt végre közöttünk maga a tábornok úr. És mond nekünk egy lelkesítő meg egy szívet melegítő beszédet a döntő roham előtt. Visszafeküdni, bazeg!

Elaludtunk. Akkor egyet üvöltött a hadnagyunk:

– Felkelni, bazeg! Mivel reggel a tábornok érkezik, rendnek kell lennie. Azonnal lemeszelni fehérre az összes fának a törzsét! Máximum hetvenöt centi magasságig. Meg fogom mérni. Hogy szép fehér legyen, no meg, hogy ne rágják meg a nyulak, bazeg!

Hajnalig meszeltünk, akkor üvöltés érkezett a parancsnoki bunker hálószobája felől:

– Visszafeküdni, bazeg!

Reggel egy feldíszített tábornok állt elénk, és a lelkesítő szónoklat végén katonásan intett egyet a háta mögé, előhoztak szárnysegédjei egy óriási répa-retek-mogyoró színű zászlót. A hét szentség volt a közepére rajzolva, négyméteres árbocon kellett lengetni.

– Ezt a zászlót, szegény nemzetünk ünnepi díszlobogóját, a döntő rohamra tartogattuk, kedves katonák, bazeg! – szólt a tábornok – Ki az a méltó katonám, aki átveszi, őrzi és magasra tartja?
Láttam, hogy a mi századosunk azonnal rám pillant:

– Tihamér őrvezető, bazeg!

– Sejehaj!