KEDD AZ ÚJ PÉNTEK
Mint hegedűink első hangjai
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 13:18 GMT +2, 2015. február 10.A budapesti szavalóesten felkonferálták a következő műkedvelő versmondót, gimnáziumi tanulót.
Tapsoltak, Szabó Attila megállt a mikrofonnál, és amikor csend lett bemondta a költő nevét, orgona hangon:
- Petőfi Sándor.
Akkor a nézőtéren félhangosan megszólalt egy lehelpiaci, sárgavillamosú, kékmetrójú vénasszony, a mellette ülőnek mondta:
- Jóképű, szőke román gyerek, Rózsi!
Attila hallotta, rájuk nézett, jó kereken.
Sóhajtva mondta még egyszer a két szép magyar szót:
- Petőfi Sándor...
Ekkor felelt Rózsi, a pirosmetrójú budafoki vénasszony félhangosan, hogy igen, Terike, szép fiúcska, és érdekes, merthogy a románok inkább olyan vad barnák szoktak lenni, nem ilyen szelíd szőkék. Igaz?
- El vannak ezek már keveredve. Ott is van mindenféle sváb. Meg, naná, egy csomó cigány.
Attila hüvelykujja körmét vérig nyomta másik ujja húsába. Van ott egy hely mindenkinek, ahol ez nagyon fáj. És amikor meg tudott szólalni, harmadszor, már kimondta a vers címét is:
- Petőfi Sándor: Román vagyok.
Csend volt. Nézték Szabó Attilát, és jött a Petőfi-vers:
Román vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám...
Rózsaszín arcán gyorsan, hogy ne legyen éppen most ott, legurult egy könnycsepp, megakadt a zsenge kalász bajuszkáján, ott megállt, csiklandozta a száját. A verset betanító gimnáziumi tanárnő az ötödik sorban ült, kihúzta magát, hogy a gyermek lássa, ha odanézne, összekulcsolta a kezeit, hogy bár nézne oda, és átvette könnyek dolgát is. Attila éppen rápillantott, a tanárnő bólintott neki, és akkor ő folytatta:
...Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Attila elmosolyodott, gyorsan lenyalta a bajuszkáról a csiklandó cseppet:
Román vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Elégedetten bólogatott a pesti közönség: szép vers!
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Nemcsak szőke, hanem egészen jól beszél magyarul a szép román gyermek. Hamar megtanult. Hiába: a fiataloknak, főleg ha rákényszerülnek, pláné ha vándorolni kell, jó a nyelvérzékük.
Román vagyok. Mi mostan a román?
Holt dicsőség halvány kísértete;
Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar,
Ha vert az óra, odva mélyibe.
- De, Frici, mikor írhatta eztet a verset Petőfi?
- Biztos, amikor Romániában járt Szilágyi Júliánál.
Attila kigyúlt a fehér inge felett, aminek petőfies gallérja volt: olyant varrtak a gimnáziumi tanárnő tanácsára. És Attila lánglelkű lett, mint a költő. Rémülten, egymást taposva menekültek a nézőtérről a pestiek a lehetséges tűzvész elől. Sokakat eltapostak, volt, akinek a beleit kellett visszavarrni, de nem mindenki volt ilyen szerencsés: voltak, akiket teljesen eltapostak, nem maradt semmi belőlük.
Néhányan maradtak: Attila szülei, a verset betanító párás szemű gimnáziumi tanárnő, maga is régi lánglelkű, és egy pár kiválasztott magyar.
Nekik Attila újra elmondta a vers első sorait; ez a három sor, így, kedvence volt:
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!