2017. október 24. keddSalamon
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

KEDD AZ ÚJ PÉNTEK

Hatos lottó

utolsó frissítés: 13:30 GMT +2, 2014. december 9.

A hírt az érintett családdal telefonon közölték. Csengettek, Mikus Pétert keresték az Állami Lottó Vállalattól, vele szeretnének beszélni.

Mikus Péter bácsi jött, mondta, halló, nem vásárol semmit, elnézést, kezicsókolom, és letette a telefont.

Megint felhívták, hogy csak egy pillanat. Csodálkoznak, hogy nem jön rá, hogy miért hívták. Hát nem ő Pétru B. A. Áugusztin Mikusz, és nem vett véletlenül a múlt héten lottószelvényt hat számmal? És nem született véletlenül 1943 kilencedik hó 17-én, az akkori Magyarszentléleken, mai nevén Grigore municípium, és nem személyi száma véletlenül az, amelyik azt mondja, hogy: 1-43-09-17-000000? De igen. Na, hát akkor szeretettel gratulálnak, mikor tudja fogadni őket?

- Miért?

Most már értették az Állami Lottó Vállalat telefonálói, hogy Mikus Péter bácsi még nem tudja, de legalább számukra megtiszteltetés, hogy ők közölhetik a bizalmas jó hírt: megnyerte a hatos lottót. Az összeget is mondják, remélik van mellette szék vagy puha szőnyeg: az összeg, nos, az összeg nem más, mint – ki tetszik találni? Nem tetszik. Jó, akkor mondják ők, tehát az összeg – és ezt is euróban mondják, mert más pénznemben képtelenség kimondani – nem csak képtelenség, hanem hülyeség is kimondani – na szóval: háromezer húsz szorozva tíz az ötödik hatványon euró.

- Igen? Háromezer? Jó. Kezicsókolom – mondta Mikus Péter.

Ebből az egyszerű válaszból érzékelték az lottóvállalatnál, hogy nem jutott el Mikus úr tudatáig az összeg igazi nagyságrendje. Azért elmagyarázták, hogy összesen ennyibe kerülne három teljes görögkeleti katedrális, mindegyik közepén egy óriási hagyma kupolával, a szélein négy dughagyma toronnyal, továbbá: nyolc villa, plusz két kertes ház, meg öt kerttelen ház. És még maradna egy csomó pénz, orvosra, gyógyszerre. Mire a végére értek, Mikus Péter leült az előszobában a rongyszőnyegre. A felesége, Etelke néni nézte, nézte, olyan lett, mint a fagyasztott csülök.

Eljöttek az Állami Lottó Vállalat küldöttei szirénázó autóval, hoztak egy csokor virágot Etelkének, közte négylevelű lóherék, dekorációnak, és egy nagy aranykeretes csekket az egész családnak. A keret igazi aranyból, a csekk óriási méretű volt, hogy ráférjen a huszonháromjegyű szám. Jött velük egy közjegyző, két rohamrendőr és egy rohamcsendőr, négy ökumenikus pap meg két pszichológus. Tévedésből hoztak egy szociális munkást is, de azt elküldték. Feldolgozták közösen az első sokkhatást. Amennyire lehetett.

- Értesítettük a gyerekeinket – sírta Mikus Etelke.

A négy ökumenikus pap azonnal énekelni kezdett, hogy: „Jobban tiéd, Uram, jobban tiéd!”

A két pszichológus megsimogatta Etelke néni kezét:

- Jól tették, jól tették, hogy azonnal szóltak a gyermekeknek. A legjobb, ha azonnal idejönnek. Legyenek együtt. Sírjanak, ha úgy érzik, ne fojtsák el. Sírjanak együtt.

Ezzel mind a négy ökumenikus pap is egyetértett. A közjegyző pedig halkan magyarázta, hogy velük érez ebben a drámában, bár ő maga nem volt soha ilyen helyzetben, de higgyék el, hogy át tudja érezni, és amit neki itt mondani kötelessége az az, hogy ebben az országban titokban tartják az ilyen helyzetben levők személyét, ezért azt tanácsolják, biztonsági okokból, hogy ne mondják el senkinek, mi történt.

Etelke néni és Péter bácsi könnyeztek, hogy de mi lesz a hozzátartozókkal. Azokat azért értesíteni kellene, minél hamarabb. A jegyző szerint a rokonokat lehet értesíteni, de a nem rokonoknak, például a szomszédoknak, nem kellene szólni.

Rohantak a gyermekek a város másik végéből: a lányuk és a vejük a Pillangó-telepről, a fiúk és a menyük a Tóközből. Az unokákat a másik nagyszülőkre bízták sebtében. Még van egy fiúk, aki Németországban él. Etelke néni szokta mondani, hogy Nyugat-Németországban; olyankor mindig van valaki, aki szól, hogy nincs már Nyugat-Németország.

- Tudom, lelkem. De valamikor létezett Nyugat-Németország, és ő mindenesetre ott lakik, amikor megszüntették Nyugat-Németországot, ő nem költözött el. Egyelőre nem vagyok hülye.

Telefonáltak egy okos telefonnal a fiának Nyugat-Németországba azonnal, hogy mi történt. Az, amikor kicsit össze tudta szedni a gondolatait, letörölte a könnyeit, visszahívta őket egy valamivel okosabb telefonon, hogy azonnal foglal repülőjegyet vagy, ha nincs már hely, ül be kocsiba, és indul. Kérte az itthoniakat, hogy legyenek erősek, mert lám ilyen az élet, ma így vagyunk még, holnap már – lám! – úgy.

Aggódó arccal, kezét tördelte a másik nagyszülő (Etelke néni anyatársa, fiának anyósa), akire az unokákat bízták, és este későn, amikor a fiatalok visszajöttek, kérdezte lányát – s a vejét, Mikus Pistát – hogy mi a helyzet:

- Na, mi van? Hogy vannak szegények? Hogy viselik? Ó, drága jó Istenem: néha, hogy meg tudod látogatni az embert! Már bocsánattal legyen mondva.

- Péter bácsi teljesen maga alatt van. Fel, alá jár az udvaron, nem lehet hozzászólni. Csak legyint nagyokat és rázza, rázza a fejét, rugdossa a köveket. Nem evett ma semmit. Egy kicsi zsigerlevest főztünk neki, kedvence, de azt se ette.

- S Etelke szegény? Etelke miket mond, milyen állapotban van?

- Etelke néni mintha egy kicsit jobban bírná, de ő is bámul, bámul maga elé, és csak motyog.

- Motyog? Ó, szegény!

- Igen. Motyogja, hogy „miért pont velünk, miért pont velünk, én édes jó Istenem”. Meg hogy most mihez kezdenek, meg hogy mit fognak ezután csinálni.

A fiatalok sem tudtak aludni egész éjjel. Mikus Pista próbált tévét nézni, de nem tudott figyelni, inni nem akart, cigarettázott egész reggelig, töprengtek, felesége is csak hajnal felé tudott elaludni, álmában is sóhajtozott. Másnap korán a fiatalok kiegyeztek a családorvossal, hogy ők is, a gyermekek is betegek. Nem kellett iskolába menni, dolgozni, rohantak ismét a szülőkhöz a város túlsó végébe, hogy mellettük legyenek.

Egy nagynéni, Vulcsa néni már ott volt, rendezett, főzött a konyhában, hogy segítsen rajtuk. Készítette oda a tárkonyos zsigerlevest.

- Jaj, Vulcsika néni, maga egy angyal. Amikor történik valami baj a családban, mindig itt van mellettünk! Szó nélkül jön, és rendezi a dolgokat, főz.

Aznap este ott is maradtak, virrasztani az öregekkel, a gyermekek otthon úgyis elvannak a másik nagyszülőkkel. Aggódtak a nyugat-németországi testvérért, aki felzaklatottan ült be a kocsiba: nehogy balesete legyen. Vagy ahogy Mikus Pista mondja:

- Csak ne még csinálna itten nekünk ő is egy ákkcsidentet.

Anyja, Etelke néni ismét sírva fakadt:

- Jaj, édesistenem, az hiányzik még csak nekünk.

- Pisti, ne izgasad most jobban fel az anyádat, kérlek!

Kicsit később Etelke néni azon kesergett, hogy talán nincs is olyan ruhája most hirtelen, amit ilyenkor kell felvenni.

Robaj hallatszott az udvarról, Pista odalépett az ablakhoz, félrehúzta a csipkés konyhafüggönyt. Odakint az öregen, Mikus Péter bácsin megint dühroham vonult végig, elkezdte szétrúgni a paradicsom ágyásokat, aztán egy kőrakást, tépte, ütötte a kerítést:

- Ezért dolgoztam egy kurva életen keresztül?! Az a jóféle kutya úristen! Ezért spóroltunk?! Hát ezért?! Ezért vertem a jó kurva fogamhoz a garast?!

Gyorsan hívták a két pszichológust. És a négy ökumenikus papot. Ezek már az utcáról zengték: „Maradj velem, mert mindjárt este van, nő a sötét, ó, el ne hagyj, Uram!”

De addigra megnyugodott Péter bácsi, már csak sétált, szédítő körökben a paradicsomok körül. Aztán lassított a körökön, s megállt, elkezdte rendezgetni az ágakat, amiket már nagyon húztak le a félig érett paradicsomok. A fáskamrából régi tarka ingfoszlányt hozott ki, rongycsíkokat tépett róla, nézte, hogyan sorakoznak fel a tépés mentén, a széleken apró cérnaszálak és a feslett kockás rongy hogy porzik a hasadáskor: ezekkel a csíkokkal újra felkötötte a paradicsomot.

Pista nézte ezt a csipkés konyhafüggöny mellől, megismerte a kamaszkori kockás ingét. Eszébe jutottak azok a lányok, akikkel ő együtt abban az ingben, sokkal élénkebbek a színek, a kockák az ingen. Jó az inged! – mondják neki, és hiszi, hogy azok a lányok vele azért, mert egy jó ing, rendesen áll kamaszodó vállán, meg az a cipő, egy fehér ádidász piros csíkokkal, negyvenhármas kell akkor már neki, és mintha mindenkinek negyvenhármas lába volna ebben a kurva országban, nincs elég belőle, nem lehet kapni, az apja szerzi protekcióval a szamosfalvi raktárból, huszonöt éve.

- Miért nem egy spárgával kötjük fel, apja? – kérdezi akkor, huszonöt éve, Pista, s ott még ez az ing rajta van, ami azóta a tépnivalóhoz került a fáskamrába, és akkor, ott valami más rongyból szaggatnak recsegő, porzó végeket a paradicsom ágára.

- A spárga elvágja a növény szárát. Tudod?

- Ha nem szorítod nagyon rá, apja, nem vágja el.

- Te tépjed ottan aztat a rongyot, és ne mind dumálj itten nekem.

Pista nem dumál, magában mondja, hogy lófasz, mert unja az ilyen munkát az apja mellett, öt perc múlva az apja úgyis megszólal:

- Nem kell megszorítani ahhoz, hogy elvágja a szárát, mert ha megrángatja a szél, akkor úgy vágja el a spárga. Azért.

Most, itt az öreg, ahogy kötözött, lázadva legyintett egyet-egyet:

- Azért is zsigerlevest fogok enni ezután is. A jóféle kurva életbe!

- Úgy látszik kicsit megnyugszik. Az jó, ha ilyenkor van, amivel elfoglalja magát – mondta a két pszichológus. A négy ökumenikus pap kiment az udvarra és énekelni kezdtek a paradicsomok között Péter bácsinak: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van!”

Mikus Pista csendesen megszólalt:

- Én akkor mentem, hogy intézem, amit ilyenkor kell intézni. Jó?

A két pszichológus odafordult Etelke nénihez, aki maga elé meredt. Mondták neki, hogy próbálja kisírni magát. Ilyenkor az a jó módszer, ha szépen be tetszik hunyni a szemét, s rá tetszik gondolni arra, ami a legrosszabb, legfájdalmasabb az egész történetben – ha már megtörtént az elkerülhetetlen, és kihúzták a hatos lottót. És erre gondolva el tetszik engedni magát és egy jót tetszik zokogni. Nem teszi ez meg nem történtté a megtörténtet, de jót tesz ez ilyenkor. Tehát tessék végiggondolni, hogy mi is a legrosszabb, legfájdalmasabb ebben, és egyet jót sírni rá!

A pszichológusok jól tudták a dolgukat: Etelke néni először nem válaszolt semmit, csak nézett továbbra is maga elé, aztán pislogni kezdett a pszichológusokra. Behunyta a szemét, úgy ült egy kicsit. Akkor hirtelen bömbölni kezdett:

- A leh-leh-legrosszabb eh-eh-ebben az, hogy ne-hehe-nem tudjuk me-hehe-megmondani a szomszédoknak.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!