2017. aug. 19. szombatHuba
31°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

KEDD AZ ÚJ PÉNTEK

Anyai ágon

utolsó frissítés: 14:32 GMT +2, 2014. október 8.

Egy reggel a munkakezdő gyűlésen, ahol megittuk a kávét és a zaccból megmondtuk, mi legyen aznap az intézetben, a főnök mondta, hogy el kellene vállalnom az elméleti részleg szervezését is.

Meglátogattam százhúsz éves dédnagyanyámat, mert telefonált, hogy egy nap, amikor legalább egy óra időm van, lépjek be hozzá, a régi családi képek hátára írjuk fel, hogy kik vannak rajtuk, ha ő meghal, tudjuk. Pontosan százhuszonnégy éves volt, de négy évet letagadott.

Néztük és írtuk a képeket. Cikóriakávé illatot és szekrény-levendulát szippantottam közben, nedves szemekkel a nosztalgiától. Egyik megsárgult képen kerek szemű fiúcsecsemő, vászonpelenkában, nagylábujját rágja éppen: ezt az egyet irigyeltem csak a csecsemőktől mindig. Tintaceruzával dátum a kép hátán, hogy 1945, és ennyi: „Lajoska”.

- Ez ki, dédmama?

- Azt hiszem, fiam, ez Lajos. Bizony, ez a kis baba Jánoska-Valaki Lajos!

- Így hívnak egy híres embert is, dédmama.

- Igen, hát ő az: Jánoska-Valaki, a vezénylő karmester, meg egyéb funkciói is vannak, tudós meg ilyesmi.

Csodálkoztam, hogy ennek a tévében szereplő embernek a gyermekkori képe hogy került a család birtokába.

- Úgy, hogy rokon, fiam. Neked ő – az egy, kettő, három, négy, igen! – a negyedik mostoha unokatestvérednek az apja.

Dédnagyanyám bizonyításként le is vezette a család ágaiból és gallyaiból, hogy ki, kihez ment férjhez, akinek aztán a gyermeke kinek a gyermekének csinált egy gyermeket, hogy aztán az a gyermek és én negyedik mostoha unokatestvérek lettünk, s annak az apja ez a személyiség: egy nagy, romániai magyar személyiség.



Illusztráció: Elzbieta Sekowska via Shutterstock.com

Ezt már majdnem elfelejtettem, de két nap múlva megjelent a tévében Jánoska-Valaki mester, interjút adott a legújabb fellépéséről, de beszélt az irodalomról, politikáról, a történelemről, a földrajzról és a természetrajzról is. Éppen a vécén ülve néztem egy kis sporttévét, kiáltottam a családnak, gyertek ide, nézzétek, ez a Jánoska-Valaki, ez a nagy ember, aki mindent megmond, nekünk rokonunk.

Említettem a kollégáknak is, különösen Nyulovicsnénak, aki folyton azzal dicsekedett, hogy Szabó Magda ismerőse: egyszer Debrecenben járt, ott felolvasott neki Szabó Magda, ezt sokan látták, mert azok is ott ültek mellette és hallgatták a felolvasást.

Az anyósom elmondta a magyar szomszédoknak, hogy ez a híres ember a vejének valami félnagybátyja, mindenesetre rokonunk. A piacon megállított egy látásból ismert lézengő nagyszájú, rám ordított, hogy jó napot kíván, engedjem meg, hogy köszönjön, adjam át üdvözletem a vezénylő mesternek.

Érdekes volt ez, és persze jó. Egyszer bosszankodtam csak ennek a rokonságnak kapcsán. Egy régi katonacimborám bosszantott fel. Szolgálati ügyben vidéken jártam, és kitérővel meglátogattam ezt a cimborát, aki a kisváros könyvtárosa volt. Megkerestem a könyvtárban. Már iskolás korában hatalmas műveltségéről, tájékozottságáról, lényeglátásáról ismerték, de csak kevesen, mert visszahúzódó természetű. Meséltem neki, képzelje el, kiderült, hogy Jánoska-Valaki Lajos nekem valami távoli rokonom, kár, hogy nem közelebbi.

A város egyetlen kávézójában ültünk. Nem főznek ott jó kávét, mert nem érdemes. Említette a cimbora, hogy betegeskedik. Vártam, nem kérdeztem rá, mi a baja, ha tényleg beteg, esetleg magától mondja. Nehogy valamiért ne akarjon erről beszélni. De utána rögtön úgy éreztem, hogy ő arra gondol, hogy én nem akarok rákérdezni, mert hátha nem alkalmas neki. Pár másodperc csend után hirtelen mondta, hogy mi van vele, hogy ezen továbbléphessünk:

- Hát egy sima depresszió. Az én szokásos őszi, novemberi depresszióm. A rövid nappalok, hosszú éjszakák, ködös reggelek miatt, tudod.

- Jó, de most május van.

- Tavaly novemberi: azóta tart.

Néztünk a kávéscsészékbe egy ideig, meg összemosolyogtunk ezen a novemberi-májusi dolgon, visszakanyarodott oda, hogy azt mondtam: sajnálom, hogy nem közelebbi rokonom nekem Jánoska-Valaki Lajos:

- Bocsáss meg, kérlek, de ezt tényleg ne sajnáld. Nem egy nagy ügy. Persze okos ember, átlagos érdemekkel. Igen, ezek valódi érdemek. De ennyi másnak is van. Ne érts félre. Amúgy ő csak jól helyezkedett, nyomult. Menedzselte magát, ahogy ma mondják.

Bólintottam, hogy nehogy a katonacimbora azt higgye, megbánthat azzal, hogy egy távoli rokonom bírálja. Közben folytatta:

- És jóban van egy csomó hiú emberrel. A nagy megmondó emberekkel. Akik a nyakunkon ülnek. Vagyis az én nyakamon nem. A tiéden, lehet. Onnan mondanak meg mindent. Azt is, hogy mi van, azt is, hogy mi legyen, azt is, hogy ki az érdemes.

Ez így elég általános szöveg volt, úgyhogy erre is bólogattam neki.

- Szóval Lajos jól nyalt ezeknek is. Mondjuk ki, bár nálatok Kolozsváron ez tabu. Benyalt Orgonásnak, nyalt persze Szombathnak. No, meg nyalt az öreg Lágyfalvinak. Benyalt egyet, kettőt Undorinak is, Bukarestben. Hol telefonon, hol a helyszínen. Amikor valaki már így van, egy idő után, ha semmit sem csinált, akkor is emelik, tolják előre. Így lett karmester is, soron kívül, habár ilyenkor már ki tudná megmondani, lehet, hogy saját tehetségéből is az lehetett volna. Ezért kérlek, ne érts félre. Aztán lassan mindentudó lett, és megmondó ember ő is.

Hazafelé a kocsiban valami aszfaltmaradványokon lassan kerülgettem az óriási gödröket, ami a kisvárost bekötötte a főútra, szomorúan gondolkodtam azon, hogy ez az én katonacimborám, hogy megszürkült és megkeseredett, tele van kisebbségérzésekkel ebben az elfelejtett szemetes városkában, ahol annyi magyar maradt csak, hogy mind ismerik egymást.

Egy reggel a munkakezdő gyűlésen, ahol megittuk a kávét és a zaccból megmondtuk, mi legyen aznap az intézetben, a főnök mondta, felnézve a zaccból, hogy el kellene vállalnom az elméleti részleg szervezését is a gyakorlati mellé, én legyintettem, hogy nem ragaszkodom hozzá, a vezetőség többi tagja utoljára sem helyeselte, hogy egy személy szervezze mind a kettőt, én jól megvagyok így is.

- Megbeszélte a vezetőség, végigsoroltuk az embereinket, és elég nagy konszenzus alakult ki, hogy jó lenne, ha a gyakorlati és az elméleti részleg egy kézben összpontosulna. Telefonált Undori Bukarestből, de szólt nekem Szombath is, hogy ilyen fontos és továbbra is támogatandó erdélyi magyar intézetnél szorosra kell fogni a dolgokat, más minden egyéb szempont ízé, improduktív. Így mondták. És hogy van nekünk egy alkalmas emberünk, kifele is mond valamit a neve, nem akárki, hanem Jánoska-Valaki Lajos unokaöccse. De hát nekem teljesen más családnevem van, mert anyai ágon vagyunk rokonok.

- Igen, de úgyis tudják rólad, hogy kije vagy te a vezénylő karmesternek.

Elvállaltam az új beosztást, aznap éjjel nem aludtam a rémülettől, hogy fogom én összehangolni a két teljesen külön részleget, mit szólnak majd a – barátnak is jó – kollégáim, hogy engem egyből felfelé és oldalra buktattak, kaptam egy szürkéspiros szolgálati autót is ehhez. Semmiképpen sem fogok ezzel az autóval munkába menni, busszal megyek, mint eddig, hogy lássák, hogy semmit sem hagytam el a régi dolgokból. Csak kiszállásra megyek a kocsival. De a kollégák helyeselték a döntést, büszkék rám. Nyulovicsné sírt, mondta, kár, hogy már nem él Szabó Magda, most felhívná telefonon, hogy mesélje el ezt neki.

Délután szülői értekezletre mentem, ahova utolsó pillanatban estem be, a szülők többsége már össze volt gyűlve, nagyon nézegettek, rá is pillantottam az órámra, hogy ennyire elkéstem volna, de nem, rápillantottam a sliccemre, nehogy megint kinyílt volna, de az sem, és láttam, amint mentem befele, mintha rólam beszélnének.

A szülői bizottság elnöke, egy konszolidált apuka lemondott az elnöki tisztségről, és kérte a többieket, engedjék meg, ha már nála van a szó, tegyen egy építő javaslatot az utódjáról, és ő engem javasol, megbízható, ügyes magyar ember vagyok, mindenki ismer, ráadásul én vagyok a vezénylő karmesterünknek, Jánoska-Valaki Lajosnak az egyik, talán a negyedik, javítsam ki, ha téved, öccse.

Üzentek az egyetemről, a magyar tagozatról, hogy menjek doktorálni. Mentem. Aztán felkértek, legyek magyar városi tanácsos. Lettem. Hívtak egy országos kampányba, hogy adjam a magyar hangom és az arcom egy tudatosító propagandához, ami arra próbálta rávenni az embereket, hogy mentsük meg a kiskutyákat.

A templomba nem jártam, mert untam a papot, ki szüntelen közém és a jóisten közé furakodott, hát egy nap üzentek, menjek oda, presbiternek: nyilván elmentem.

Arra gondoltam, hogy ezeket a fontos megbízatásokat egy jótevőmnek: az én távoli rokonom nevének és rokonságának köszönhettem, Jánoska-Valaki Lajos romániai magyar vezénylő karmesternek és mindenek tudójának.

Fél év múlva hívtak az egyetemre tanítani. Lágyfalvi ajánlott be az ottani tanszékbelieknek, állítólag húzták az orrukat ezek, később hallottam vissza, de nem mertek Lágyfalvival ellenkezni: budapesti támogatások függtek az ő haragjától. Kérdeztem Lágyfalvit és Orgonást, hogy szerintük mit tanítsak. Azt mondták, hetet-havat a magyar kultúráról, a történelemről, a földrajzról, a természetrajzról, ami eszembe jut – vagy ami a fiókomban van: most ezt a szokás kérni olyanoktól, akiket soron kívül, nyilvánvaló érdemei miatt hívnak tanítani. Meg voltam ijedve, mert nem volt semmi a fiókomban, úgyhogy csak azt tudtam tanítani, ami eszembe jutott: hetet-havat adtam elő az egyetemen, magyarul. Hát rövidesen alkalmaztak is, kezdetnek docensi szinten, csak egy év múlva letten professzor, de hamar eltelt az az év is. Az álláshoz nyelvvizsga-bizonyítvány kellett valamelyik világnyelv magas szintű ismeretéről: a sovén román hatalom ilyen dokumentum előírásával akarta megakadályozni a magyar felsőoktatás fejlődését. Azt mondta egy nap az asszony, amíg el voltam menve otthonról a vécére, hogy az egyetemről kerestek telefonon az állás ügyében, és kérdezték, hogy milyen világnyelveken beszélek.

- Egyen sem, csak magyarul – mondtam az asszonynak.

- Mit mondjak nekik, ha visszahívnak, és te megint két órája ülsz a budin?

- Rázd le őket valamivel. Vagy mondd azt, hogy az angolt.

Küldtek másnap gyorsfutárral egy igazolást magas fokú angol nyelvtudásról. Lágyfalvi és Szombath intézték el nekem.

A magyar felsőoktatást megakasztani hivatott sovén román hatalmat nehéz volt kijátszani: az egyetemen kérték a tudományos publikációim listáját. Szombath és Lágyvölgyi elintézték nagy elcsodálkozásomra, hogy beszámítsák négy napilap cikkem, amit az időjárásról írtam, egy gyomorbajos vezércikkem a népességfogyásról és a népességhízásról, valamint egy temetésen elmondott beszédem, amit egyik egyetemi professzorunk felett mondtam el az évfolyamtársak nevében. Jeleztem, hogy van egy székfoglaló beszédem az iskolai szülői bizottsági elnökségi avatómról. Kíváncsi voltam, hogy beszámítják azt is. Hát, azt is beszámították.

Egy év múlva már könyveket, sőt szótárakat írtam, mindent, amire csak felkértek. Interjúkat adtam, felolvasó és megmondó estéket szerveztek számomra, ahol a megmaradásunkról, a történelmünkről, a földrajzunkról és a természetrajzunkról szoktam beszélni.

Fiatal, külföldön tanult, nyelveket tudó, rangos nemzetközi folyóiratokban publikáló, magukat megbecsülő fiatal kutatókat, értelmiségieket köröztem le rövid idő alatt. Természetesen a Magyar Tudományos Akadémia erdélyi akadémikusa lettem. Ezzel sajnos csúsztam egy fél évet, mert egy titkárnő elfelejtette a nevemet soron kívül ráírni a listára, szegény kínjában azt hazudta, hogy a dossziémat lefújta a szél az asztalról. Én és pártfogóim nagy cirkuszt csaptunk, a titkárnőt nem dobták ki az én kérésemre, és fél év múlva soron kívül megkaptam, ami járt.

Nyolc (kilenc?) kuratórium kurátora voltam már ekkor, bejártam a világot, és egy nap olvastam a lexikonban, hogy író vagyok, valamint a „Magyar Köztársaság Nagykeresztje a Madzaggal” nevű érdemrend kitüntetettje, ezt az alsóoktatás és a felsőoktatás fejlesztéséért, a magas kultúra szolgálatában eltöltött esztendőkért és alkotásaimért kaptam. Szóltam, hogy még nem vagyok író, azt mondták, hogy de igen, az ilyenek, mint én, már rég mind írók. Szóltam, hogy nekem nincs még meg az a madzag, azt mondták, hogy már úton van egy utazókonzul, a köztársasági elnök gyorsmegbízottja, hozza Budapestről.

Egy nap kezembe került egy koncertjegy, műsorfüzettel. Rápillantok, hát látom, hogy valami Jánoska-Valaki Lajos, író, megmondó és polihisztor vezényel, de a zene előtt véleményt mond a mai dolgokról a közönségnek. Ez az ember nekem állítólag rokonom. Mióta megbecsülnek klasszikus tudásomért és állófogadásokra járok, szoktam őt is látni hatalmas testével a svédasztaloknál, de még nem volt alkalmunk szót váltani. Írta a műsorfüzet, hogy a rendezvényen a nagy személyiség életműdíjat vesz át és egy nagy magyar keresztet (a sok más meglevő díja mellé), laudációt mondanak Lágyfalvi, Orgonás, Szombath és Undori. El kéne mennem, mert rég nem voltam hangversenyen.

Kikiáltottam az asszonynak a vécéről:

- Az is lehet, hogy ez a távoli rokonunk nagybeteg már, jó lenne látni még.

- Miből gondolod, hogy nagyon beteg lenne?

- Mert olyankor szoktak ezek valakinek gyorsan életműdíjat adni, és olyankor szalad a magyar köztársasági elnök gyorsmegbízottja egy nagy kereszttel.

Szép koncert volt. A vezénylő karmester hosszan beszélt az elején a magyarságról, a történelemről, földrajzról és a természetrajzról. Utána jöttek a díjak és a laudációk. Aztán vezényelt, a háttérben ezalatt a rengeteg zenész szépen muzsikált, vastag rózsaszín púder mosolygott az arcukon.

A hangverseny után odafurakodtam az előtér egyik sarkában csillogó vezénylő karmesterhez, Jánoska-Valaki Lajoshoz. Sokan beszélgettek ott vele, ő harsány volt, persze jó nagy mellkasa volt hozzá, kell az olyannak, állítólag trombitával kezdte; úgy ment gyorsan felfelé: harmadik hegedű, második hegedű, első hegedű, négykezes zongora, aztán külön csak neki: kétkezes zongora.

Cigarettafüstös sárgás fényben beszélgetett hét-nyolc emberrel, gyöngyözött az arca a korábbi vezényléstől, a rózsaszínes púder, amit rákenhettek az elején, már repedezett rajta. Ruhatáros vagy kellékes nénik és bácsik falhoz lapítottan lesték a szavát a háta mögött, hátha kér valamit: vizet, írószert, a felöltőjét, kalucsniját. Olykor öblös kacagással odafordult a neki szólókhoz:

- Na, ne bassz!

Lassan megérkeztem mellé:

- Jánoska-Valaki úr, elnézést.

Ezt háromszor elmondtam, harmadszor már így, családiasan:

- Lajos bátyám, bocsánat...

A harmadikra éppen csak rám pillantott, mondta, hogy igen, de már vissza is nézett másra, aki éppen mondott neki valamit, annak felelt rengős röhögéssel:

- Na, ne bassz!

Furcsa volt, mert nálunk a családban nem beszélnek csúnyán, még a férfiak sem, még részegen sem. Legtöbb, amit mondanak az a „nyavalya” és az, hogy: „fene”.
Egy négyméteres csíkos sálat kezdett tekerni a csokornyakkendős nyaka köré, de nem ment, mert a sál végére taposott véletlenül valaki, és én lehajolva segítettem kiszabadítani a sálat.

- Ja, köszi! – mondta rekedten a sok szerepléstől, és én kihasználtam a másodpercet:

- Lajos bácsi, mi rokonok vagyunk! – mondtam a földön és felállva bemutatkoztam, amit ő már nem hallhatott, mert kiáltotta rám mosolyogva, miközben kezet nyújtott, nekem:

- Na, ne bassz!

Még beszélgetett körbe, körbe, hogy ne bassz, ne bassz, aztán megint rám nézett, hogy tessék.

- Csak annyit: rokonok lennénk.

- Ja! Na, igen? Na! Milyen ágon?

- Eeee. Anyai ágon. Az úgy volt, hogy még ezerkilencszáz...

- És az anyuka hogy van, hogy van?

- Már nem él.

Komor lett:

- Naaa! Ne bassz!

- Eee... Igen.

- Rég meghalt?

- Eee... Igen.

- Naaa! Szegényke. Hát igen! Na, viszlát, viszlát!