2017. július 25. keddKristóf
35°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

KEDD AZ ÚJ PÉNTEK

Nyugati tanulmányok

utolsó frissítés: 12:55 GMT +2, 2014. március 19.

A kilencvenes években Londonban voltam egyetemi tanfolyamon, pár itthoni ismerőssel, baráttal, köztük Sanyival, aki jogász. Kissé izgultunk előtte, hogy megfelel-e az itthoni tárgyi tudásunk egy nyugati egyetemen.

Alapvető emberi jogokról készültem előadásokat hallgatni, tanulni, esetleg könyvtárazni. Szerettem volna mást is, de ehhez kaptunk utazási támogatást, ösztöndíjat különböző európai forrásokból.

Ez a téma akkor nagyon ment. Azokat a „divatos” témákat finanszírozták, amelyek a politikusoknak, önjelölt szociológusoknak, politológusoknak, pénzes mozgalmároknak, depressziós kormánytanácsosoknak tetszettek (kivándorlás keletről nyugatra, etnikumok egymás gyilkolása, globális felmelegedés, az új jégkorszak közeledése, a vízöntő korának vége, valamint a kelet-európai átmenet, átmenet, átmenet stb.) Ezeket a témákat pályázhattuk meg, délelőttönként lelkiismeretesen végighallgattuk a téma előadásait, délutántól éjjelig könyvtáraztunk, szakemberekkel kerestük a kapcsolatot, végre ki-ki a maga partikuláris témájában.

Több kelet-európai országból is jöttek vendégdiákok erre a tanfolyamra, litvánok, szlovákok, lengyelek, románok, csehek. Néhány román barát társaságában Sanyi barátommal együtt mentünk Kolozsvárról.

Érkezésünk után volt egy laza iszogatás a helyiekkel, ismerkedtünk, és én meg se mertem szólalni, félve a hiányos angol tudásom miatt, csak annyit mondtam, hogy Tihamér vagyok, és olyan Ruménijen vagyok, aki Hángérijen. Vagyis ez azt jelenti, hogy olyan Hángérijen vagyok, aki közben Ruménijen. Láttam, hogy ebből csak a Tihamért értették meg, és azt, hogy lehet engem Tihy néven szólítani. Sanyi elmondta nekik, hogy ő is ilyen Ruménijen, mint én, aki nem is az, hanem voltaképpen Hángérijen, és ő legyen most Souny.

Rengeteget készültünk erre az útra, olvastuk a preklasszikus és a klasszikus forrásokat, jegyeztük és tanultuk a kulcsszavakat, kulcsgondolatokat: a nyugati tudomány, a jogi, szociológiai és filozófiai kultúra érett és értékes gyümölcseit.

Erre az első szemináriumon ilyeneket kérdezett az egyetemi tanárnő, persze angolul:

- Na, melyek az emberi jogok?

Azt hittem, költői kérdés ez, ami után hosszú, nehezen követhető, koncentrált előadás következik. Ki is nyitottam a jegyzetfüzetem. Később a budapesti CEU-ra jártam, többször is, és ott tapasztaltam, hogy két koncentrált, mérnökien felépített, ragyogó előadás után (amit valamelyik Nobel-díjas vagy Nobel-várományos tartott, és amin telejegyzeteltünk tíz-húsz oldalt, feltettünk neki, egymásnak és önmagunknak negyven kérdést), jött három-négy előadás valami laza ideológiai maszlaggal. Például mentsük meg a demokráciát, mentsük meg a természetet és a halakat, mentsük meg a kiskutyákat, mert ki akarják őket herélni a neokommunisták vagy a neofasiszták. Valamelyik kelet-európai rendszerváltó politikus, életművész, harcos, civil aktivista tartotta. Állatvédők, környezetvédők, meleg-védők és rengeteg vagina monologista. Nem az eszméikkel van bajom, azokat életvitelszerűen követem, hanem a fontoskodó és semmitmondó világmegmentőkkel, az ebből élő hivatásos pályázókkal, és az egyetemi oktatás műfajainak tévesztésével.

A tanárnő választ várt, és fel is szólított egy kelet-európait, aki rövid gondolkodás után beköpte, hogy: a szabad utazáshoz való jog.

A helyi brit diákok röhögtek. A tanárnő pedig örült, hogy van élet a teremben, és kérdezte, hogy na, kinek van más véleménye. Megfigyeltem: a nyugati pedagógiában imádják, ha a tanuló beköp valamit: van véleménye! Ha a többiek ellenkezőjét köpik be, az még jobb. A végén nem szabad kiderüljön, melyik változat a jó: ebben a pedagógiában mindegyik jó.

Kérte is a tanárnő a briteket, hogy fejtsék ki bővebben a röhögnivalót. Az angolok a vállukat vonogatták. Mondták, megadóan, hogy végül nem rossz ötlet ez a szabad utazás. De ebbe belebukhat a gazdaság, és különben is populista eszme ez, hehehe. Volt köztük egy leninista fiú, valami londoni szélsőbal kocsmai társaság tagja, aki a tanteremben is Lenin-sapkát hordott, kopaszodott is hozzá, és próbált Lenin-szakállt növeszteni. Csak ő állt ki mellettünk:

- Igaza van a kelet-európai elvtársaknak!

Rövidesen kiderült, hogy a helyiek számára a „right to free travel” első hallásra az ingyenes utazást jelentette. Gyorsan helyesbítettünk, hogy „right to free movement”. Erre is azt mondták, hogy: hehehe. Csak a leninista helyeselt.

Átszóltam az egyik hangzavarban magyarul a terem másik felében ülő baráthoz:

- Te, Sanyi, vigyázzunk, hogy mit mondunk, mert ezek kiröhögnek! Nem szeretem, ha nálam hülyébb néz bolondnak!

A tanárnő kérdezte, hogy, na, milyen további emberi jogok vannak. De mi, keletiek nem szóltunk többet, nem is mertünk az ingyenes utazásról szóló ötlet után.

Az angolok? Valaki mondta közülük:

- Az élethez való jog.

A tanárnő egész testéből jelezte, hogy érdekes, igen, igen. Akkor valaki, másik angol, rávágta:

- A halálhoz való jog!

Sokan bólogattak. A leninista mondta:

- A munkához való jog!

Na, még a végén ez a londoni ifjúkommunista lesz itt a legjobb. Sanyival szinte egyszerre mondtuk:

- Tanuláshoz való jog.

Na, ez ment, erre mind helyeseltek, a tanárnő is, Lenin elvtárs is.

Ekkor szünetet tartottunk, mert a britek elfáradtak ennyi szemináriumtól. A szünetben Lenin elvtárs velünk barátkozott és megkérdezte, hogy az 1989-es decemberi ellenforradalom idején mi melyik oldalon harcoltunk: a fehérterror vagy a vörös proletárok oldalán.

- Mi a fehér-fekete tévében néztük az egészet – mondta Sanyi – és láttuk, hogy mindenki ugyanazon az oldalon áll és lövöldözik valamerre, a fehérek is, a pirosak is, és amikor láttuk, hogy elfogyott a töltény, kimentünk mi is ordítozni az utcára.

- Fuck, no war! – mondta erre nekünk Lenin, ami magyarul szó szerint azt jelenti, hogy „szeressük egymást, gyerekek”.

Lenin arra is megkért, hogy álljunk mellé a harcban: meg kell védeni a dél-amerikai esőerdőket és az észak-amerikai tarka teheneket az imperialistáktól. Ez a harc lesz a végső. Kérdezte, hogy tudjuk-e, hogy kik az imperialisták. Szóltunk, hogy tudjuk, mi már az óvodában tanultuk. Mondta ekkor Lenin elvtárs, hogy irigyel bennünket: egész életében irigyelt minket, keletieket, hogy már az óvodában ilyen marxista nevelésben volt részünk.

Odajöttek a nem kommunista britek is barátkozni, és tisztelettel, majdnem csodálattal megkérdezték, hogy mi, Sanyi meg én, nálunk otthon valami radikális szakadár nacionalista mozgalom tagjai vagyunk-e, hogy mindenről az jut eszünkbe, hogy mi Romániában nem románok vagyunk. Mondtuk, hogy jaj, nem, nem mi vagyunk a radikálisok, nálunk az bisóp Tőkés szokott lenni. Csodálattal néztek a britek, hogy vajon milyen radikális lehet a Tőkés bisóp, hogy ha még nekünk is percenként mindenről ugyanaz jut eszünkbe.

Vége lett a szünetnek, és a tanárnő újabb emberi jogok megnevezését kérte tőlünk a következő három és fél órában. Sanyival előre megbeszéltük, hogy bemondjuk ezt:

- Kisebbségi jogok!

A tanárnő bátorítón bólogatott és kért, hogy legyünk konkrétabbak. Megfigyeltem, hogy a nyugati pedagógiában, ha a tanuló beköp valamit, akár helyes, akár monumentális marhaság, mindig arra kérik, hogy legyen konkrétabb, részletezze: „be more specific!”

Mire mi:

- A kisebbség tanuláshoz való joga.

Lenin felkiáltott:

- Úgy van! A fekete szegények is járhassanak a gazdag fehér egyetemre!

Magyaráztam:

- Vagyis az etnikai kisebbség tanulhasson anyanyelvén.

Sanyi gyorsan hozzátette:

- És önmaga szervezze a saját iskoláit!

A tanárnő bólogatott, a brit diákok kérdezgettek:

- Például nálunk a muzulmánok és az indiaiak tanuljanak más nyelven, mint az angol, és ők szervezzék az iskolákat? Külön? Csak ők? Vagy akár a szexuálisak is? A vaginisták nem?

A hangzavarban Sanyi átkiáltotta nekem magyarul:

- Basszák meg! Megint hülyeségeket kezdtek ezek itt beszélni! Én holnap megyek haza! Tihamér, te tanult ember vagy: próbáld te elmagyarázni nekik.

Intettem, hogy nyugi, és folytattam nekik, próbálva az analógiára építeni:

- Igen! Mint itt nálatok a muzulmánok, például. Vagy az indiaiak. Hogy jönnek ide a vaginisták?

Erre elkezdték a britek, hogy de hát azt nem lehet, mert akkor a muzulmánok nem tudnának angolul, letakarnák a lányok arcát az iskolában is, a fiúknak kötelező lenne a kecskeszakáll, ha ők szerveznék az iskolát, a kicsi muzulmánok nem boldogulnának az életben, ha nem britül tanulnának, hanem muzulmánul. Sem a kicsi indiaiak.

Lenin elvtárs közbeszólt, hogy mind hülyék vagyunk, ezek mind nem fognak számítani, mert már csak egyet kell aludni, és nemzetközivé lesz holnapra a világ.

- Jó, jó! - mondta neki a többi angol (megfigyeltem, hogy nem értenek egyet vele, de tisztelik ezt a Lenint), de akkor sem lehet egy országban mindenféle nyelven tanulni, össze-vissza szervezni az iskolákat. Hogy jutnak be utána egyetemre?

Gyorsan mondtuk:

- Egyetemen is anyanyelven tanulnak!

- De akkor ki fogja őket tanítani? A normális egyetemi tanárok nem tudnak csak angolul!

- A saját normális tanáraik tanítanák őket! – kiáltotta Sanyi, de én kezdtem érezni, hogy valami nem fog itt menni. Sem most, sem később, sem száz év múlva.

- De akkor hol fognak dolgozni, miután elvégezték az egyetemet? – aggódtak a britek és elkezdték egymás szavába vágva megbeszélni ezt.

- Bazmeg, ezek pont mint a románok! – kiáltottam át Sanyinak magyarul a hangzavarban.

Ekkor megszólalt az egyik, Szlovákiából jött, addig szlováknak hitt srác magyarul:

- És pont mint a szlovákok...

… Másnap megérkezett, vízum-problémák miatt késve egy szerbiai magyar lány is a haldokló Jugoszláviából. Hamvas barack volt az arca, és úgy általában hamvas érett barack volt az egész lány. Én azonnal meg is akartam vele beszélni az alapvető emberi jogokat.

Kérdezte tőlem:

- Nos, milyenek a helyi, londoni diákok?

- Tudod, milyenek nálatok a szerbek?

- Igen.

- Na, ezek is pont olyanok.

Címoldali illusztráció: ollyy via Shutterstock.com