2017. november 25. szombatKatalin, Katinka
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
magyari.transindex.ro

KEDD AZ ÚJ PÉNTEK

Vonalas füzet

utolsó frissítés: 09:09 GMT +2, 2014. január 22.

Amikor elég nagyok lesznek a gyermekeim, meg a szomszédok gyermekei és a keresztgyermekeim, elkezdhetem őket terrorizálni, azzal, hogy bezzeg az én időmben mi volt, és bezzeg az én időmben mi nem volt.

És hogy „nem mint most”. Nem mint most, hogy ott lógott volna a mobiltelefon a seggünkön. Nem mint most, hogy kocsival viszik a kölyköt az iskolába. Nem mint most, hogy húszféle iskolástáska van.

És a „hogyne-mert-mind” kezdetű mondatok. Hogyne, mert mind bambultunk a számítógépre egész nap! Hogyne, mert mind a seggünk után jártak! Hogyne, egy nyavalyát, a kulcsot a nyakunkba akasztották, és szervusz!

Valakik ezt megbeszélik:

- Jó, de akkor nem volt tele az utca pedofilekkel. Most teledestele van.

- Dehogynem, csak nem tudtuk! Mert a nyavalyának volt ideje erre.

Tízkor otthon kellett lenni, nem mint most. Nem volt az, hogy „majd telefonálunk”. Mi az, hogy tízkor!? A lányoknak már kilenckor, télen meg nyolckor!

- Nálunk nem nyolckor: hétkor!



illusztráció: coloursinmylife via Shutterstock

Össze kell talán írnom, hogy mi nem volt az én gyermekkoromban, bezzeg, hogy legyek felkészülve arra, hogy az én gyermekéveim történelmi korszakával ijesztgessen a mai gyermeket. Szétnézek a konyhában, és meglátom az almát az asztalon. Az a jó ragyás és nyüves apró fajta, de illatos és igazi.

Nagyapám, amikor gyermekek voltunk, ha beleharaptunk az almába, kettőt, hármat, és utána, mint majdnem minden gyermek, eldobtuk az udvaron, azonnal, mindig ugyanúgy mondta:

- Hehej, nehogy eljöjjön az ideje, hogy a szemétből is kivennétek!

Akárhol dobtuk el a félig megevett almát, mindig megszólalt valahonnan, rögtön, nagyapám, hogy hehej. Ott se kellett lennie. El is temethettük: megszólalt azután is.

Pislogtunk, a nagyobbak és a filozófusabbak, mint én, szégyenkeztünk is. Nem vettem fel azért sem, amíg látta volna nagyapám, aztán mikor bement a házba, gyorsan felvettem, letöröltem a koszos kezemmel róla a port, megettem. Eldobtam a csutkáját. De akkor eszembe jutott a néger kisfiú, akiről a tanító néni mesélt, hogy neki Afrikában nincs mit ennie, bezzeg nekünk van, összeszorult valami a mellemben, akkor még úgy hittem, hogy a szív, ma már tudom, hogy a gyomor, és felvettem a csutkát, és megettem szárig. Keresztapám, ő tanított minket erre.

Mindenkinek van egy olyan keresztapja, aki megeszi az almát, szárig, és felmutatja a szárát:

- Na, így kell az almát megenni! Hallod-e?

Keresztapám is székely volt, és a legtöbb mondatot, amit nekünk mondott, negyvenszáz keresztgyermekének mindig így fejezte be: „hallod-e?”

Az almáról nem mondhatom a mostani gyermeknek, hogy bezzeg nem volt az én gyermekkoromban. De például nem volt sok tévéműsor, illetve csak egy műsor volt, vagyis egynek a negyede volt, évekig.

- Érted, Tihamérke?

Nem érti. Talán ezt jobban fogja érteni:

- Te tudod, hogy nem volt akkor, bezzeg, távirányító? Fel kellett állni, oda kellett szépen menni a tévéhez és kézzel bekapcsolni. Érted?

Talán érti, de azt nem, hogy hol itt a probléma. Felálltunk, odamentünk és kész. Közben erről eszébe jut a tévé, és már nyúl a távirányítóért.

Azt, hogy nem volt okostelefon, hülyeségnek tartom ismételgetni neki, hogy legyen ettől helyes világnézete. Az a telefon, aminek kagylója és tárcsája volt, az se volt buta, és szép is volt, piros volt, anyám minden követ megmozgatott, hogy piros legyen, megkeresett egy ismerős elvtársat, vitt neki két kiló cukrot.

Azt is miért mondanám, hogy bezzeg nem volt facebook. Azért nem volt facebook, mert nem volt internet, ami azért nem volt, mert nem volt számítógép. Ezt tényleg akkor mondom el, mikor majd fanyalog, hogy lassú a net, és sokszor fogom mondani, hogy furdalja a lelkiismeret, hogy ő most fanyalog itt, pedig bezzeg az én időmben.

Bicikli: nem volt a biciklin, bezzeg, sebességváltó, mint most! Nem volt a bőröndnek kereke, mint most! Ha ilyen hülyék voltunk! Egy angol kérdezte egyszer, hogy lehet az, hogy az ember hamarabb tudott a Holdra szállni, mint kitalálni azt, hogy a bőröndre kereket tegyen?

Lehet, hogy nem lesz sok ötletem jól átérezhető panaszra valami olyasmiről, ami bezzeg az én időmben még nem volt. Valami, amivel emlékeztetem a gyermeket, hogy milyen jó neki, hogy ma él. Nekem köszönheti, hogy nem élt korábban. Én töltöttem ki előtte azt a történelem előtti időt, amíg lett okostelefon és a bőröndön kerekek. Nehogy elbízza magát, készüljön a rosszra is, ki tudja milyen idők jönnek, mikor én már nem leszek, de addig is fogom figyelmeztetni mindig, mint nagyapám, ezerszer:

- Hehej, nehogy eljöjjön az ideje, hogy a szemétből is kivennétek!

Minap a kisebbik gyermek a már meglévő fogaival nem bírt az elcsent almával, feladta, és szépen letette a földre. A hangja semmit nem változott az elmúlt negyven évben: meg is szólalt azonnal a konyhában dédnagyapó:

- Hehej!

Aztán eszembe jutott a vonalas füzet.

Talán tizedikes voltam, ültem a szobában és nagy hersegéssel téptem ki valamilyen célból egy lapot az iskolai füzetemből. A vonalas füzetből. Ha nem Erzsibirinek akartam írni egy verset arról, hogy vagy történik végre valami vagy meghalok nélküle – akkor repülőt hajtogatni.

Fél óra múlva hallom, hogy a másik szobában megszólalás végett levegőt vesz apám. Tudtam mit fog mondani.

- Bezzeg az én időmben nem volt vonalas füzet. Csak sima. A háború után. Szegény nagyanyátok! Minden este! A rossz fényben vonalazta ceruzával és vonalzóval a sima füzetet nekem. Hogy másnap írhassak bele az iskolában.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!