A LEPKE UTCA LAKÓI
Kulákok, szekusok, huligánok és románok
Magyari Tivadar utolsó frissítés: 14:54 GMT +2, 2013. június 28.Receficze bácsi elégedetlen volt a hellyel, szerinte itt, a Lepke utcában senki sem volt normális, mindenki cigány volt vagy kulák.
Receficze bácsi elégedetlen volt a hellyel, szerinte itt, a Lepke utcában senki sem volt normális, mindenki cigány volt vagy kulák. (Ez még az ötvenes évek elején volt, a kulákok idején.) Azt pedig, akinek valamit, valamiért fizetnie kellett, Receficze bácsi „nagy zsidónak” nevezte. Kicsi zsidót a bácsi nem ismert. Ez a másokkal való örökös elégedetlenség kiábrándító, egy idő után fárasztó volt.
- Egy idő után tényleg fárasztó – vélte nagyapám már akkor; ő maga csak nagyon ritkán zsidózott, utoljára amikor a plébános megemelte a kepét, és akkor mondta, hogy, na, ez is egy nagy zsidó lett. Nagyapám sem ismert soha kicsi zsidót, csak nagyot.
Tudtuk, hogy Receficzéék szerint mi is valakik vagyunk a három közül: vagy cigányok vagy kulákok vagy zsidók, és mint mindenki itt, mi sem lehetünk normálisak.
Jó pár év eltelt, a kulákozás kezdett elmaradni, eljöttek a hetvenes évek, és már a huligánok idejében jártunk. Receficzéné naponta mondta, hogy istenem, hogy milyen hely ez, kinek vétett, hogy így megátkozta, hogy itt, Kolozsvárnak ezen a rohadt részén kell laknia, itt ahol:
- Senki sem normális, még véletlenül sem, és aztán mindenki vagy cigány vagy huligán. Vagy jó nagy zsidó.
Nagyapám egy ideje nem vett el késő este vagy éjjel kapupénzt a Receficze család hálóvendégeitől vagy családtagjaitól, részeg unokájuktól, Ivánkától, hogy legalább nagyzsidók ne legyünk. Maradtunk – mert hátunk mögött biztos rólunk is ezt mondta Receficze – cigányok és huligánok. (Nagyapám szedte volt a kapupénzt este kapuzárás után, télen duplája volt, mert ki kellett menni a hidegbe; ez nálunk dinasztikus dolog volt, nagyapám után nagyanyám örökölte ezt a munkát, aztán én, míg jóval később, 1998-ban hirtelen ötlettel húsz kulcsot másoltattam a saját költségemen, és kiosztottam a bérház lakói között, a kapupénzszedő mesterség a városban akkor halt ki.)
A huligánokat nagyapám se szerette. Egy nap, már a hetvenes évek elején, hazajött a városból és örömmel mesélte a Lepke utcának, hogy azt mondják mindenfelé, hogy a hosszú hajú és az olyan koptatott kék nadrágos, koszos fiatalokat szedik össze a rendőrök – s viszik! Viszik, megnyíratják rendesen, megfürösztik őket, s utána viszik szépen dolgozni.
Öröm volt az utcában:
- Na végre! Jól van! Jól van! Van isten!
A részeg Receficze Ivánka este későn hazajött, berúgta a kaput ingyen, kérdezték őt, hogy „na, mi van?”, mert neki voltak ilyen kopott farmernadrágos, hajas ismerősei, de ő nem tudott erről az összeszedésről. Legyintettek az emberek:
- Figyeljétek meg, hogy a végin eltussolják a dolgot, nem nyíratják meg ezeket és nem viszik dolgozni.
Pedig ezek a torzonborz fiatalok, akik smirglizett farmernadrában járnak, zsíros hajúak, mocskosak, büdös a lábuk és züllöttek.
- Az istennek se tennének fel egy nyakkendőt a nyakukra, húsvét fejibe sem – mondta nagyapám.
A kilencvenes évek elején Receficze bácsi már azért kesergett, hogy itt borzalmas élni, itt mindenki csak cigány, zsidó és: szekus. A huligánok, mint azelőtt a kulákok, lassan elfelejtődtek, közben megnyiratkoztak és maguk mentek dolgozni, pocakot növesztettek. Egyik karácsonykor gyorsan véget ért a kommunista rendszer, azután már lehetett hangosan szekusozni.
A Lepke utcában közben már évek óta fokozatosan cserélődött le a húsz magyar (szekusnak, cigánynak, nagyzsidónak és nemnormálisnak mondott) család új, román családokra, de ezek, amint beköltöztek az utcába, hivatalból besorolta őket is az immár öreg Receficze a cigányok közé, mert oláhozni veszélyes volt, de lehet, hogy Receficze bácsi nem tudott oláhozni, ehhez már műveltebbnek és összetettebb gondolkodásúnak kellett volna lennie.
Nagyapán óvatosan nem sorolta sehova az új román szomszédokat, nehogy halljuk mi, gyermekek, továbbmondjuk valahol, ő pedig jól megüsse ezért a bokáját. Ezért „spanyoloknak” hívta őket.
- Na, beköltöztek valakik a negyedikre – mondta egy nap nagyanyámnak a tojásrántotta felett.
- És? Kik?
- Sajnos ezek is spanyolok.
Büszke volt arra, hogy amikor a vasútnál dolgozott, román szavakat, sőt mondatokat is tanult, ezeket ide-oda kombinálva használta is, és az új román lakók nagyon megszerették. A beköltözött jövevény románok befogadták nagyapámat. A románok imádják azokat a magyarokat, akik nem akarnak természetellenesen magyarul beszélni, hanem természetesen csak románul akarnak beszélni.
Ilyen szavakat mondott a nőknek, hogy:
- Sărumâna, duduie! Sunteți minunat, ca o trandafir!
Nagyanyámnak erről ez volt a véleménye:
- Nagyapátokat egy szép napon jól seggbe rúgom.
Receficze bácsi sopánkodott a sok újabb és újabb szomszédra, és tőlem kérdezte:
- Mondja Tihamér, mert maga tanult ember, hogy ez a sok szekus és cigány román: ezek honnan jönnek, honnan az édes jó mámájukból bújnak elő?
Nagyapám még úgy tudta, hogy ezek mind a hegyekből jöttek be, ahol valamikor, nem olyan rég elszaporodtak, és úgy látszik, hogy nagyon elszaporodtak, mint a nyulak. Ezt a nézetet magam is örököltem tőle. Csak én (mint tanult ember) annyit változtattam rajta – és ettől már nem is volt sovén nézet – hogy nem, mint a nyulak, hanem csak úgy, rendesen. És egyszer csak meg kellett történnie annak, hogy ezek is lejöjjenek a hegyekről vagy feljöjjenek a völgyekből, mert az már nem tarthatott sokáig – a tévé, a telefon, a szárnyasbetét és egyéb korszerű találmány korában – hogy Feleken csak ők lakjanak, kétszázezren, Kolozsváron meg csak mi, százezren.
- De pont a Lepke utcába kelletett költözniük Felekről, mind az egésznek, Tihamér?
Címoldali fotó: weissdesign via Shutterstock.com
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!